Néhány hasznos összefüggés a növény és környezete között

A növény gondozása során gyakran felmerülnek kérdések az öntözés gyakoriságát illetően, valamint hogy milyen talajba ültessék, mennyi fényt kapjon, milyen hőmérsékleten legyen stb. Ezekre sajnos nincs egységes válasz, mivel a növény igényei a környezeti adottságokhoz igazodnak. Ezért se értem az olyan felelőtlen válaszokat, hogy egy növényt kéthetente kell öntözni. Mondja ezt a segítő szándékú ember anélkül, hogy tudná a pontos tartási hőmérsékletet, a talaj minőségét (esetleg a növény igényeit még ismeri is). Ez a két tényező legalább kell az öntözés meghatározásához, de nem, időtartamra biztos jó lesz az öntözés, mert neki otthon az vált be. Minden ház, minden lakás eltérő adottságokkal rendelkezik, és a növényeink gondozását ehhez kell igazítani. Ezzel az írással ehhez az eltérő gondozáshoz kívánok egy kis segítséget nyújtani minél általánosabban (a kisebb terjedelem miatt), de néhány példát is meg fogok említeni. Szükségesnek tartom néhány növényélettannal kapcsolatos fogalom említését is a továbbiakban, de nem kell megijedni, igyekszem azt érthető formában leírni, hogy ne kelljen rögtön a guglihoz nyúlni.

Fény
A növények életéhez nélkülözhetetlen forrás a fény. A biológiaórákról biztos ismerős, hogy a növények fotoszintetizálnak, és ezáltal készítenek fény és szén-dioxid felhasználásával (meg azért kell egy kis víz is) szén-hidrátokat, majd ezt átalakítva, módosítva felhasználják a saját szöveteik felépítéséhez. A fény mennyisége, és minősége (ez leginkább mesterséges megvilágítás esetében lényeges), a nappalok hossza azonban lényeges a növény szempontjából. Vannak fénykedvelő növények (30000 lux és efölött), közepesen fényigényes növények (10000-15000 lux) és árnyéktűrő növények (1000-5000 lux). Ennek megfelelően kell megválasztanunk a növény helyét, hiszen egy árnyéktűrő növényt nem tehetünk ki a tűző napra, mert égési sérüléseket szenved, egy fénykedvelő növény pedig árnyékban megnyúlik, legyengül, elpusztul. Ahhoz, hogy megfelelően megválasszuk a helyet, ismernünk kell a növényt, így utána tudunk nézni az igényeinek. Ha nem ismerjük, akkor ad némi támpontot a növény felépítése. A lágyabb szövetű, puhább levelű növények általában kevésbé kedvelik az erős fényt. Az olyan növények, amelyeken fehér foltok vannak (variegata jelzővel illetik az ilyen növényeket), tehát genetikailag klorofillhiányosak, szintén érzékenyebbek a közvetlen napsütésre. A klorofill ugyanis védő szerepet is betölt, megakadályozza, hogy a napsugárzás káros hatással legyen a növény szöveteire. A színesebb levelű növények ezzel szemben erősebb fényben fejlődnek jobban, és ilyenkor színesednek ki igazán (erre jó példák a különféle színes Colocasia fajták). Az erősebb fényt kedvelő növényekre jellemző a vastagabb, erősebb levél, akár a vízraktározó, pozsgás felépítés (a pozsgások egy része viszont nem viseli el a közvetlen napfényt). Ezek csak támpontok, van elég sok kivétel is, így mindenképp nézzünk utána a növényünk igényeinek. Vannak lakások nagy ablakokkal, amelyek világosak, és vannak lakások kisebb ablakokkal, amelyek sajnos sötétebbek. Azt azonban nem árt tudni, hogy minél messzebb helyezzük az ablaktól, fényforrástól a növényt, annyival kevesebb fényt kap. Az ablaktól 1 méterre már csak körülbelül a fénymennyiség 30-40%-a jut el a növényekhez. Ennek megfelelően igyekezzünk minél közelebb helyezni a növényeket az ablakhoz. Az árnyéktűrő növényeket esetleg távolabb, hogy ne szenvedjenek égési sérüléseket, vagy árnyékoljunk. A napfénykedvelő növények esetében is óvatosan kell eljárni, hiszen nem bírják mind közvetlenül a napfényt, illetve az erős napfénnyel szembeni ellenállóságot még számos tényező befolyásolja, amikről a továbbiakban lesz szó. Még egy fontos dolgot megemlítenék. A teleltetésből kikerült növényeket ne rakjuk ki közvetlenül a tűző napra, fokozatosan szoktassuk őket a kinti fényerősséghez, és fényigényüknek megfelelően helyezzük el kint a növényeket!
A fény minősége a mesterséges megvilágítás esetében igazán lényeges. Erről lesz még külön bejegyzés, de annyit azért megemlítek, hogy a 660 nm (vörös) és a 427 nm (kék) hullámhosszúságú fényt hasznosítják a növények fotoszintézis szempontjából.
A naponta megvilágított órák száma néhány növény esetében igen lényeges virágzás szempontjából. Kimondottan rövidnappalos növények például a húsvéti kaktuszok, mikulásvirág, krizantém. Ezeknél a napi 12 óra alatt megvilágítás váltja ki a virágzást. Hosszúnappalos növények közé tartozik az egynyári növények többsége, ezeknél a napi 12 óránál több megvilágítottság váltja ki a virágzást. A legtöbb növény viszont nappalközömbös, tehát a virágzásra nincs közvetlen hatással a megvilágított órák száma.
Még annyit fontosnak tartok, hogy a növények fotoszintetikus aktivitás szempontjából három fő csoportba sorolhatóak. C3, C4 és CAM csoportokba. A legtöbb növény a C3-as csoportba tartozik, míg a C4-es csoportba már kevesebb, viszont ezek a növények lényegesen jobban hasznosítják a levegő szén-dioxid tartalmát. Több szén-dioxidot képesek megkötni, nagyobb a fotoszintetikus produktumuk (végső soron nagyobb zöld tömeget képesek előállítani), valamint magasabb hőmérsékleten (30-40°C) a C3-as csoporttal szemben nő a szén-dioxid felvétel. A legtöbb fű-és sásféle tartozik ide, gazdasági szempontból fontos pl. a kukorica. Ami számunkra érdekesebb, az a CAM szén-dioxid fixálású csoport. Ide tartoznak például a broméliák, orchideák, liliomok, a pozsgások jelentős része. Az ilyen típusú növények erősebb megvilágításban bezárják sztómáikat (gázcserenyílások), így beszüntetik a gázcsere miatti párologtatást is. Ezzel pedig megszűnik a növény vízfelvétele is. A fényerő csökkenésével kinyílnak a sztómák, és éjjelre aktív gázcsere veszi kezdetét, valamint megindul a párologtatás, ezzel egyidejűleg pedig a vízfelvétel is, amelynek maximuma a kora reggeli órákban van, amikor kezd feljönni a nap. Ha már szóba jött a víz, folytassuk is ezzel.

Víz
Ahogy a fényigény, úgy a növények vízigénye is eltérő. Vannak olyan növények, amelyek egész életüket víz alatt töltik, míg mások kénytelenek beérni azzal, hogy pár évente kapnak csak némi vizet. A növények felépítésében megkülönböztetünk lágyszárú, illetve fásszárú növényeket. Utóbbiaknál szilárdító szövetek tartják a növényt, míg a lágyszárúak esetében részben a növényi szövetekben található víz biztosítja a növény tartását. A vízi-és mocsári növények esetében szinte csak a víz biztosítja ezt a stabilitást. A sejtekben uralkodó nyomást turgornyomásnak nevezzük. Ezt a növény a megfelelő vízellátottság esetén képes fenntartani, viszont hiányos vízellátás esetén csökken a turgor a sejtekben, azok nem telnek ki teljesen, és végső soron a növény egyes részei, súlyos esetben az egész növény lekonyul. Ez tipikus jele a vízhiánynak. Gondolom megjelent a kép a fejetekben, a csontszáraz föld, benne a konyuló növény. Nos vízhiány nem csak akkor léphet fel, ha egyszerűen száraz a föld. A túlságosan alacsony páratartalom miatt is kialakulhat ez. Ebben az esetben a növény több vizet párologtat, mint amit a gyökereivel fel tud szívni, így a növényben vízhiány lép fel, csökken a turgor, és ismerős kép fogad. Egy másik lehetőség, ha túlöntöztük a növényt, vagy túlságosan levegőtlen, tömör a talaja. Ebben az esetben a növény gyökerei károsodtak, nem tudnak vizet felvenni, és végső soron itt is a párologtatás miatt lép fel a vízhiány. Nagyon hasonló jelenség fordulhat elő télen, amikor a talaj még fagyott, így nem felvehető a víz, de a növény már kiolvadt, és párologtat, megindult benne a folyadékáramlás. Ilyen esetben lehetőleg meg kell akadályozni, hogy a növény túlságosan felmelegedjen.
Az is problémás helyzet, amikor túl magas a sókoncentráció a talajban. Ehhez egy kicsit kanyarodjunk el a növény gyökerének felépítéséhez. A növények többsége a gyökereken fejlődő gyökérszőrökön keresztül veszi fel a vizet. Vannak kivételek, pl. a mikorrhiza gombakapcsolat fenyők esetében, vagy a vízinövények, amelyek a levelükön keresztül is vesznek fel vizet. Mellesleg a növények a sztómákon keresztül is képesek felvenni vizet a levegő páratartalmából. Viszont kanyarodjunk vissza a gyökérszőrökhöz. A vízfelvétel mellett a vízben oldott ionos formájú tápelemek felvétele is ezeken keresztül történik. A gyökérszőrök felszíne egyfajta féligáteresztő (szemipermeábilis) hártya, amelyen a víz és az apró ionos elemek átjutnak, viszont a vízben lévő nagyobb anyagok nem.

Féligáteresztő hártya

A víz átjutását a diffúz folyamatok alakítják. Ennek lényege, hogy a kisebb koncentrációjú anyagból a víz a nagyobb koncentrációjú anyagba mozog, végső soron a kiegyenlítődésig. Mivel a növény párologtat, a gyökérszőrön belül megnő a koncentráció, és ide áramlik a víz a talajoldatból. Az ionok aktív energiabefektetéssel jutnak a növénybe. A növényben a vízmozgás a sztómák nyitottságától függ. Úgy képzeljük el a növényt, mint egy hosszú kapilláriscsövet, aminek az alja a gyökér, a teteje a sztóma. Ha a sztóma nyitott, akkor párolog a benne lévő víz (már ha nem 100% a páratartalom), és ennek hatására a folyadék felfelé mozog. A gyökénél ezért vákuum jön létre, és beáramlik a víz. Bezárt sztóma esetében a folyadékáramlás megszűnik. Itt visszautalnék a CAM típusú növényekre, amiknél nem mindegy, hogy mikor öntözünk, és tápoldatozunk. A növény lombtrágyaként, főleg kelátos formában is tud felvenni tápelemeket, de ez már más téma. A féligáteresztő hártya viszont kétélű fegyver. Előfordulhat az is, hogy a talajoldat túl tömény, és a gyökérszőrökön keresztül a víz a talajoldatba vándorol, ezáltal vízhiány lép fel a növényben. Ezt előidézheti a túlságosan tömény tápoldat használata, vagy a sók felhalmozódása.
Kicsit lélegezzünk fel, a bonyolultabb részén túl vagyunk a vizes témának. A víznél az előzőekből okulva lényeges az ionkoncentráció, amelyet EC-mérő készülékkel tudunk mérni. Ez a víz vezetőképességét méri, amely szoros összefüggésben van az ionkoncentrációval. A növények eltérő ionkoncentrációjú vizet viselnek el, némelyek csak a lágy vizet ( pl. orchideák jelentős része), másik a keményebb, magasabb sókoncentrációjú vizet is elviselik (pl. kaktuszok, fűfélék jelentős része). A víz hőmérséklete is fontos, lehetőleg a növény környezetével megegyező hőmérsékletű vízzel öntözzünk. A víz hőmérséklete mellett a növény hőmérséklete is fontos, valamint a talaj szerkezete. Hiába van 25°C-on a növény, egy levegősebb, lazább talajban gyakrabban kell öntözni, mint egy tömörebb talajban. A páratartalom is befolyásolja az öntözést, mert alacsonyabb páratartalom mellett megnő a vízfelvétel, valamint nagyobb fényellátás esetén is. Nagyon fontos tényező az öntözővíz, és a talaj kémhatása is. Nézzük is ezt a témát.

Kémhatás
Kémhatás szempontjából is vannak eltérő igényű növények. Némelyik különböző mértékben savanyú talajt (5-7 pH) igényel, ezek a Rhododendron-ok többsége, citrusok, és a sok trópusi növény. A legtöbb növény megelégszik semleges közeli tartománnyal (6,5-7,5 pH), míg a növények egy része a lúgos kémhatású (7-7,5 pH körüli) talajokat kedveli. Utóbbiak közé tartoznak az Asparagus, Sanseveria nemzetség tagjai. A kémhatásra nem csak a talaj esetében kell figyelni, de az öntözővíz esetében is, tehát az is semleges, vagy közel azonos kémhatású legyen. Mindamellett az öntözővíz sótartalma is lényeges. Savanyúbb talaj esetében lehetőleg lágy vízzel öntözzünk, de lúgosabb talaj esetében használhatunk keményebb vizet is. Egy kimondottan savanyú talajt igénylő citrus pl tápanyaghiányos tüneteket fog mutatni, ha rendszeresen kemény, lúgos vízzel öntözzük. A savanyú talaj egy ideig képes pufferelni a magas sókoncentrációt, de idővel felhalmozódnak a sók, és lúgos irányba tolódik el a kémhatás. Ez azért lényeges, mert eltérő kémhatás esetén eltérő a felvehető tápelemek minősége, és mennyisége. Ha a növény nem az igényeinek megfelelő pH-jú talajba kerül, akkor nem tudja felvenni a számára szükséges tápanyagokat, így rövidesen hiánytünetek jelentkeznek.

Tápanyagok felvehetősége
A tápanyagok felvehetőségét a kémhatás mellett befolyásolja a talaj tömörsége is. Levegős, laza talajban a tápelemek olyan formában vannak jelen, amelyeket a növények képesek felvenni, azonban levegőtlen körülmények között olyan reduktív folyamatok indulnak be, amely hatására hiába van jelen a tápelem, nincs felvehető formában, vagy másik elemmel lekötődik. A felvehetőséget gátolhatják más ionok is, ezt ion-antagonizmusnak nevezzük. Ilyen pl. a kalcium-kálium, vas-mangán, foszfor-vas között fordulhat elő. Ezzel szemben egyes elemek elősegíthetik mások felvételét, ez az ion-szinergizmus: nitrogén-foszfor, magnézium-bór. A tápanyagok felvehetőségére tehát hatással van a kémhatás, a levegőzöttség, az ionok aránya, valamint a talaj vízháztartása, hiszen a növény csak a vízben oldott ionokat képes felvenni.

Hőmérséklet
Ez ismét egy lényeges tényező. A növény és környezetének hőmérséklete befolyásolja az élettani folyamatok jelentős részét, a hormonális változásokat, a fotoszintetikus aktivitást, a tápanyagok felvételét. Minden növénynek van egy hőoptimuma, amikor fejlődése kielégítő, és a legnagyobb a fotoszintézis mértéke. Az ez alatti hőmérséklet esetén a növény fejlődése lelassul, csökken a fotoszintézis, csökken a víz-és tápanyagfelvétel. Ennek megfelelően csökkenteni kell a vízmennyiséget, az öntözés gyakoriságát, valamint a tápozást is, de akár el is lehet teljesen hagyni. Ezt használjuk ki a teleltetés alkalmával. Télen ugyanis gyakran nem tudjuk a kellő fénymennyiséget biztosítani, ezért célszerű lelassítani a növény fejlődését tavaszig. Bizonyos esetekben az alacsonyabb hőmérséklet indukálja a virágzást (pl. Phalaenopsis orchideák), vagy pozitív hatással van a termésérésre (pl. citrusok), de a szövetek beérését is elősegíti. A minimális hőmérséklet jelentősen eltérhet növényenként. Némelyik növény már 10 fok alatt maradandóan károsodik, és elpusztul, más növények akár -30°C-ot is túlélnek károsodás nélkül. A túlságosan magas hőmérséklet hatására a sztómák bezárulnak, ezáltal csökken, majd megszűnik a folyadékáramlás, így a víz-és tápanyagfelvétel, valamint csökken a fotoszintézis mértéke. Arra különösen ügyelni kell, hogy a gyökérzóna ne melegedjen túl, mert ilyenkor a gyökerek maradandóan károsodnak, és nem képesek tovább ellátni feladatukat. Túlságosan vizes talajban egyszerűen megfőnek a gyökerek.

Páratartalom
A legtöbb trópusi növény, különösen az epifiták magasabb (70-90%) páratartalmat igényelnek megfelelő fejlődésükhöz. A pozsgások jelentős része viszont vízraktározásra rendezkedett be, és elviselik az alacsony páratartalmat is. Felépítésük úgy alakult ki, hogy minél kisebb legyen a párologtató felület, a kaktuszok esetében például a levelek tövisekké módosultak. A levegő páratartalmáról már volt szó korábban is. Túlságosan alacsony szintje (légköri aszály) súlyos nedvességvesztéshez vezethet, míg túlságosan magas szintje esetén szinte teljesen megszűnik a folyadékáramlás a növényen belül. A gyökér nélküli növények esetében (zöld, leveles dugványok, gyökér nélküli orchidea) viszont szükség van a szinte 100%-os páratartalomra, hogy gyökerezésig ne szenvedjen súlyos vízhiányt a növényt. Persze ebben az esetben is szükséges szellőztetni. A páratartalmat csökkenteni tudjuk szellőztetéssel. Növelésre több lehetőség van. Tehetünk a növényünk cserepe alá nagyobb tálcákat, tálakat, amikbe kavicsokat, vagy agyaggolyót teszünk, és ezt feltöltjük vízzel. Így megnő a párologtató felület. Másik módszer, hogy nagyon finom ködpermetet juttatunk a növény közelébe. Nem arról beszélek, hogy spricceljük telibe a növényt, hanem minél finomabb porlasztással a növény környezetét párásítsuk. Jó megoldás az is, ha a növény környezetét locsoljuk fel. Kint a betont, vagy a füvet, vagy ahol elhelyeztük a növényt. Vannak még más módszerek is, most nem kívánom az összeset ismertetni, ennek igazából csak a leleményesség szab határt. Meg kell említeni, hogy a magasabb páratartalom csökkenti a napégés kockázatát, mivel a páradúsabb levegő jobban megtöri a napsugarakat, így azok szórtabban érintkeznek a növénnyel.

Légmozgás
A napégés kockázatát a légmozgás is csökkenti. A növény felületéről ugyanis a felmelegedő levegőt elszállítja, és helyére hűvösebb levegő érkezik. Egy példa erre: a Cattleya-k köztudottan fényigényes orchideák, ezért a kertben akár közvetlenül ki lehet őket tenni a napra (persze azért nem nyáron 40°C-ban, délben), ha van kellő légmozgás, de egy üvegházban már korábban égési sérüléseket szenved, ha nincs szellőztetés, vagy nincs ventilátor, ami mozgassa a levegőt. A légmozgás további előnye, hogy szén-dioxidban gazdagabb levegőt szállít a növény környezetében, ezzel biztosítva a folyamatos fotoszintézist. A légmozgás hatására megnő a növény párologtatása is, így intenzívebb lesz a víz-és tápanyagfelvétel, és ezek megfelelő ellátása esetén kiegyenlítettebb a fejlődés. Nyilván a légmozgásnak is van káros hatása, erős szélben megszakadoznak a levelek, ágak törhetnek, és hagy ne beszéljek a komolyabb szelek káros hatásairól.

Most már eléggé látszik, hogy az igencsak pontatlan kijelentés, hogy 2 hetente öntözd a növényed. Lazább talajban gyakrabban kell, napsütéses időben megint gyakrabban, hűvösebb időben ritkábban, magas páratartalom mellett megint ritkábban stb-stb. Szóval ez elég összetett dolog, elsőre talán bonyolultnak tűnik, de szép lassan végig kell gondolni, és megérti az ember, ráérez. Ezt az elméleti tudást mindenképpen ötvözni kell a gyakorlattal is. Figyeljük a növényt, jelzi nekünk, hogy mire van szüksége. Ha kókad, ne öntözzük meg rögtön, inkább vizsgáljuk meg, hogy mi a vízhiány oka. Egy felelőtlen öntözéssel lehet, hogy inkább ártunk, mint sem használnánk.

Banánokról általánosan

Kezdésként ismét egy gyakori tévhitet oszlatnék el. A banán nem fa! Gyakran találkozok banánfa elnevezéssel, ami viszont hibás. A banán lágyszárú növény, szöveteiben nem találhatóak fás szilárdító szövetek, tehát semmi közük a fákhoz. Valószínűleg azért terjedt el ez az elnevezés, mert van egyfajta törzse és lombkoronája a növényeknek. Valójában a törzs levélhüvelyekből áll, amelyek szorosan illeszkednek, és középen tör elő a legújabb levél, illetve a virágzat is. Helyénvalóbb az áltörzs elnevezés használata a banánoknál. A banán, mint szó jelölheti magát a növényt, de a termését is.

Látványos banánfürt egy távol-keleti piacon

A banánfélék (Musaceae) családja közel 60 fajt számlál, a többség Délkelet-Ázsiában, az Indonéz térségben, Közép-Amerikában őshonos, de vannak afrikai elterjedésűek is. Utóbbiak az Ensete nemzetség tagjai. Ez a legnépesebb Musa nemzetségből vált ki, az Ensete nemzetségből pedig a Musella. Manapság azonban széles körben elterjedtek a trópusi országokban, nagy területen termesztik. Átlagos magasságuk 4-6 méter, de ebbe a családba tartozik a Musa ingens is, amely tudtommal a legmagasabb szárazföldi lágyszárú növény, a maga 15 méteres magasságával. A köztudatban leginkább az étkezési banánok terjedtek el, ezen belül is a kimondott desszertbanánok. Az étkezési banánok másik csoportja a főzőbanánok, amelyet nem nyersen fogyasztanak, mivel nagy keményítőtartalmúak, ezért inkább azt főzve, esetleg sütve használják. A desszertbanánok manapság mind keresztezettek, a vad fajokat kevésbé termesztik. Két faj említhető meg, amely a ma termesztett banánok szülőinek tekinthetőek. Ezek a Musa acuminata és Musa balbisiana. Ezek keresztezéséből, és szelektálásából született a manapság használatos rengeteg banánfajta. A vad fajok, és még az első pár hibrid (pl. Musa x paradisiaca) termései is tartalmaznak magot, de ez a további keresztezés, szelektálás hatására eltűnt, nem volt kívánatos tulajdonság.

Musa x paradisiaca az ELTE Botanikus Kertjében

A manapság használatos fajtákra az jellemző, hogy poliploid génállománnyal rendelkeznek, több, nagyobb termést hoznak, életerősebbek, megporzás nélkül is teremnek, így magnélküliek (partenokarp), valamint számos fajtát úgy szelektáltak, hogy ellenállóbbak legyenek a betegségekkel (főleg gombás) szemben. Elterjedt gyümölcstermő banán a Musa acuminata 'Dwarf Cavendish' fajta. A hazai boltokban leginkább a Musa 'Gros Michel' fajta gyümölcseivel találkozunk.

Fiatal törpebanánok

A gyümölcstermő banánok mellett számos olyan banán is található, amelyek termése nem kimondottan ehető, mivel általában kicsik, és sok mag találhatóak bennük, valamint nem, vagy alig édesek. Ezeket leginkább díszítő értékük miatt tartják. Ilyenek az Ensete nemzetség tagjai, de számos más banán is. Az utóbbi évek nagy felfedezettje a Musa 'Siam Ruby'. Sajnos a hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy eléggé melegigényes, és a gombás betegségekkel szemben érzékeny fajta. Számos olyan banán is van, amik különböző mértékben tűrik a fagyot (erről itt írtam külön bejegyzést is), és ehető termést is hoznak.
Nézzük a felépítésüket! A Musa nemzetség tagjai föld alatti rizómával rendelkeznek,  amelyeken rügyek találhatóak, és ebből fejlődnek ki a növény föld feletti hajtásai, valamint innen fejlődnek a sarjhajtások is, a rizóma aljáról pedig a gyökerek. A gyökerek rendszerint vastagok, sekélyen helyezkednek el, többnyire a felső 40-60 cm talajrétegben. Ezek a banánok ennek megfelelően idővel nagyobb telepet alkotnak. A levelek 3-4 méter hosszúak is lehetnek, vastagságuk eltérő, ettől függ az is, hogy mennyire viselik el a szélnyomást, hogy mikor szakadoznak be. Ez a gyümölcstermő fajták egyik fontos jellemzője. Az áltörzs folyamatosan magasodik, vastagszik az újabb levelektől, amíg el nem éri a virágzó méretet. Ez trópusi területeken gyakran az első levelek megjelenése után 6-12 hónap múlva következik be, hazai klímán több év is szükséges hozzá. A virágzat az áltörzs közepéből tör elő, és ezzel le is zárul a növény életciklusa. Virágzás után ugyanis nem képes új levelet hozni, és rövidesen elpusztul, de előtte még beérleli termését, és számos sarjat is fejleszt. A gyümölcsérés trópusi területek fajtától függően 3-4 hónap, idehaza ez is lényegesen elnyúlik. Megjegyezném, hogy az átlagos hazai körülmények között (ha nem rendelkezünk magas fűtött fóliával, vagy üvegházzal) a törpebanánok gondozhatóak megfelelően, és ezektől várhatunk leginkább termést. Gyümölcseik nem túl nagyok, de édesek. A virágzat oldalra kinyúló fürt, amelyen örvökben helyezkednek el a virágok. Egy-egy ilyen banánfürt általában 1-1,2 méteres, de vannak kimondottan hosszú virágfürtű fajták (pl. a Musa 'Thousand Finger', amelynek közel 2 méteres, csaknem földig érő a fürtje), de akad olyan fajta is, amely dupla virágfürtöt nevel (Musa 'Double Mahoi'). A termések hossza az 5-6 cm mérettől akár 40-50 cm (pl. Musa 'Rhino Horn') méretig változhat. A terméságazatok súlya 15-60 kg között változik fajtától és termőhelytől függően. A gyümölcsök színe is változó, a kékesen hamvas,zöldes színtől a lilás, bordós árnyalaton át egészen a csokoládébarna színig változhat. A leggyakoribb szín persze a jól ismert sárgás szín. A helyi piacokra általában a már színesedő termésű fürtöket viszik, viszont az exportra szánt termést még zölden szedik, és a nagy banánszállító hajókon konténerekben érlelik be mesterségesen, etilénnel kezelve.

Gondozásukat tekintve melegigényesek, a legtöbb banán a 25-30°C átlaghőmérsékletet kedveli. A főzőbanánok általában több meleget igényelnek szemben a gyümölcsbanánokkal. Az optimálistól azonban eltérő körülmények között is élnek banánok, például 1600 méteres magasságig, bár ezt az Egyenlítő mentén fordul csak elő. Kedvező a magasabb páratartalom (70-90%), a szélcsendes fekvés, valamint sok csapadékot igényelnek. A páradúsabb területeken, megfelelő vízellátottság mellett jól tűrik a teljes napfényt, de a fiatalabb növényeket ajánlatos védeni a déli napsütéstől. Melegben (20°C felett) talajuk folyamatosan legyen nyirkos, de alacsonyabb hőmérsékleten fogjuk vissza az öntözést, mert gyökérrothadás, gombás betegségek üthetik fel a fejüket. Talajuk semleges közeli, vagy savanyú legyen (5,5-7,5 pH), jó vízgazdálkodású, szervesanyagokban, kolloidban gazdag. Én a legtöbb banánt kiültetem tavasszal szabadföldbe, így nagyon jól fejlődnek. Kiültetésre a túlságosan kötött, agyagos talajok kevésbé alkalmasak, mivel levegőtlenek, tömörek, a növény gyökere, rizómája nehezen fejlődik benne. A gyenge homoktalajok szintén alkalmatlanok, mivel alacsony a kolloidtartalmauk, ezáltal kevés tápanyagot képesek megtartani, és rendszerint a felső réteg gyorsan kiszárad. A homoktalajok kolloidtartalmát nagyobb adagú szervestrágya és/vagy tőzeg beforgatásával lehet növelni, de ez csak ideiglenes megoldás, pár évente ajánlatos megismételni. Kiültetés előtt az ültetőgödörbe ajánlatos érett szarvasmarhatrágyát, vagy istállótrágyát tenni, erre földet, majd erre ültessük a növényt. Az ültetőgödör mérete növénytől függően akár 50x50 cm, 60 cm mély is lehet. Őszig folyamatosan öntözzük a növényünket, külön tápoldattal is megkínálhatjuk. A nagy nyári melegekben naponta kétszer is szükséges lehet öntözni, a növény, a telep méretétől, illetve a talaj típusától függően alkalmanként 10-50 liter vízzel. A banánok leginkább nitrogénből és káliumból igényelnek többet, így tápanyagutánpótlásuk során erre ügyeljünk. Ősszel a fagyok előtt ássuk ki őket, a kint telelő banánokat vágjuk vissza, majd takarjuk. Kiásásnál ügyeljünk arra, hogy lehetőleg minél nagyobb gyökérzettel kerüljön ki a növény, valamint kiásást követően különösen az Ensete banánokat fordítsuk pár órára fejjel lefelé, de legalább a gyökerük magasabban legyen, mint a növény teteje. Ez azért szükséges, mert az alapi részüknél a levélhüvelyek kiszélesednek, és jelentős mennyiségű vizet képesek megtartani, hasonlóan a broméliák levéltölcséréhez. Az ilyen megrekedt víz télen komoly rothadásokat képes okozni.

Ensete ventricosum 'Green Form' leveleinek levágása

A kiásásnál elkerülhetetlenül sérülnek a gyökerek, ezért célszerű a levelek egy részét levágni, hogy csökkenjen a növény párologtatása. A visszavágás függ a telelési helytől. Ha világos, melegebb (20°C, vagy melegebb) helyen tudjuk teleltetni a növényt, akkor meghagyhatjuk a legújabb 4-5 levelet. Ha viszont hidegebb helyen tudunk teleltetni, akkor ajánlatos csak A legújabb 1-2 levelet meghagyni. Hidegben ugyanis nagyon ritkán öntözünk, ennek megfelelően lecsökken a növény víztartalma, és kevés levelet tudna megtartani. Szóval ha nem mi vágjuk le a leveleket, akkor a növény szárítja le, de jobb, ha mi előbb cselekszünk. Azért is ajánlatos hűvösebb helyre tenni, mert így lelassul a fejlődésük, és a nem kellően világos helyen így elkerüljük azt, hogy megnyúlt, legyengült növényünk legyen tavaszig. A kisebb növényeket azért célszerű melegebb helyen teleltetni. Ha nem szeretnénk, vagy nem tudjuk kiültetni, akkor cserépben, később dézsában neveljük ezeket a növényeket. Ajánlatos évente többször átültetni őket tápanyagdús földbe, mert gyorsan fejlődnek, és tapasztalatom szerint minél nagyobb cserépbe kerülnek, annál gyorsabban. Egy kifejlett törpebanán akár 40-50 literes dézsát is igényel, és teremhet is így. Az általam használt talajkeverék alapja agyagásvánnyal dúsított, gyengén savanyú kémhatású tőzeg (55-65%), amelyhez érett szarvasmarhatrágyát (15-20%), valamint kertészeti perlitet (20-25%) keverek. Az ilyen talajkeverék levegős, jó víztartó képességű, tartósan biztosítja a tápanyagokat, és az agyagásványnak köszönhetően magasabb a kolloidtartalma, így a tápelemek nehezebben mosódnak ki. A szervestrágya hátránya, hogy alacsony mennyiségben tartalmazza a tápanyagokat, ezért célszerű nyáron hetente-kéthetente magasabb nitrogén és káliumtartalmú tápoldattal öntözni. Használható még a talajkeverék elkészítéséhez érett istállótrágya, homok, nyers tőzeg, különböző agyagásványok (vermikulit, zeolit). Ezt mindenki maga ízlése szerint keverheti ki. Ha tartós, hosszú lebomlása műtrágyát keverünk banánunk földjébe, az még jobb megoldás, hiszen így hosszabb ideig biztosított a tápanyagok leadása nagyobb mennyiségben, mint a szervestrágyák esetében. Utóbbiak azonban előnyös tulajdonságúak, mivel növelik a kolloidtartalmat, víztartó-képességet. Az ilyen cserepes, dézsás banánokat tavasszal kivihetjük a kertbe, ősszel pedig behozhatjuk, de egész évben is gondozhatjuk a lakásban, ha az kellően világos. A nagyobb banánok ki-be hurcolása viszont már nehéz lehet, különösen ha az 40-50 literes dézsába van ültetve.
Szaporítani a gyökeres sarjhajtások leválasztásával, magvetéssel, vagy szövettenyésztéssel lehet.

A kertbe kiültetett banánok azonban nagyobbra nőnek, és különleges, trópusi hatást kölcsönöznek a kertnek. Az étkezési, és díszítő felhasználása mellett még különféle alkoholos italokat is erjesztenek a gyümölcsből, de felhasználja a kozmetikaipar, valamint jelentős a banántej felhasználása is. Egyes banánok rostjai (M. textilis, basjoo) szolgáltatják a manilakendert, amelyből hajókötelet, zsákot készítenek. Végső soron pedig állati takarmányozásra is felhasználják.
Lehetne még lényegesen többet írni a banánokról, de mivel ez csak egy általános leírás, igyekeztem a lényeget tömören leírni, kiegészítve hasznos tanácsokkal.

Bókoló billbergia (Billbergia x windii)

Ez az otthonokban leginkább elterjedt bromélia. Tűrőképes, sokat virágzik, nem csoda hát, hogy ennyire elterjedt. A szülői a Billbergia nutans és a Billbergia rosea. Előbbi fajt gyakran összekeverik a windii-vel, azonban a nutans levelei vékonyabbak, fűszerűek, virágzati felleveleik szintén vékonyabbak, nyúlánkabbak.

Balra B. nutans, jobbra B. x windii

A virágzati fellevelekről még néhány szót. Ezek módosult takarólevelek, amelyek a virágbombókat védik a külső behatásoktól, valamint figyelemfelkeltő szerepük is lehet. Ez a Billbergia nemzetség esetében gyakran rózsaszín, de lehet lilás, piros, erős narancsos színű is fajtól, fajtától függően. Ezek a szép rózsaszín "szirmok" tehát nem maga a virág, csak színes levelek. A valódi virágok a virágzati tengely végén, a virágzati fellevelek közül bújnak ki, amelyeknél a zöld szín dominál, némi kék széllel, de a nemzetség többi tagjánál eltérhet ez az arány, akár teljesen kék is lehet a virágszirom (pl. B. pyramidalis). Ezt azért említettem meg, mert gyakran látom azt, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy melyik része is a virág ezen (és a legtöbb másik) a bromélián.

B. x windii virágjai

Gondozását tekintve nem túl igényes, ahogy azt fentebb már leírtam. Félepifita növény, így képes a talajon és a fák ágain is megélni. A gyökerei igazából csak kapaszkodásra szolgálnak, mivel tápanyagot és vizet a levelein keresztül vesz fel a növény. Ennek megfelelően igen széles skálán mozog az a talajkeverék, ami alkalmas az ültetésre. A legtöbb bromélia epifita, és a gyökerei nem viselik el a tömör, levegőtlen talajokat. A bókoló billbergia viszont elviseli ezeket a talajokat is. Ettől eltekintve én nem javaslom, jobb számára egy olyan keverék, amely tőzeget, fakérget, esetleg falombot vagy kertészeti perlitet tartalmaz. Nem kell törekednünk a tápanyagdús talajkeverékre. Az öntözővízre már illik jobban odafigyelni, és lágy, lehetőleg eső, vagy akváriumvizet használni. Kemény víz használata esetén sókiválások jelennek meg a levélen, ami egyrészt nem túl szép látvány, másrészt pedig csökkenti a levél víz-és tápanyagfelvevő képességét. Ettől eltekintve a növény keményebb csapvízzel öntözve is jól fejlődik. Ha már az öntözésnél tartunk, meg kell említeni, hogy jól bírja a szárazon tartást is, szinte sziklakerti körülményeket is elvisel. Tavasztól őszig jó, ha folyamatosan víz áll a levéltölcsérében, meghálálja a gyakori permetezést, de télen 10-15°C-os helyen teleltetve ritkán, 1-2 havonta elég megöntözni. Volt már olyan tél, amikor egyáltalán nem öntöztem meg, és azt is károsodás nélkül viselte. Ennek megfelelően eltűri az alacsony páratartalmat is ,de az ideális 65-80% között. Hőmérséklet szempontjából is tűrőképes növény, mivel akár fagypont körüli hőmérsékletet is elvisel, de a nyári 40°C-ot is. A legideálisabb telelőhely 15-20°C, lehetőleg világos ablak közepében van. Fényellátás szempontjából is tágtűrésű a növény, a szinte félhomályban is képes fejlődni, akár virágozni, valamint a szinte tűző napon is. Az ideális persze a kettő között, egy félárnyékos fekvés, vagy világos ablak. Nyárra ajánlatos kivinni a szabadba, és olyan helyet keresni neki, ahol különösen nyáron óvva van a déli napsütéstől. Tápoldatozni 4-5 ezrelékes általános tápoldattal lehet, de ezt csak tavasztól őszig 2-3 hetente, akár havonta, télen nem szükséges tápoldatozni.

Gyakran keresnek meg azzal a problémával, hogy nem virágzik a billbergiájuk. Az ok gyakran az, hogy nagy cserépben vannak. Ez a növény szeret szorongani. Sok sarjat nevel, de van, aki hajlamos sorozatosan nagyobb cserépbe ültetni. Az az igazság, hogy régen én is így tettem, majd mondták, hogy szeret szorongani a növény. Na két évig nem ültettem át, és lám, elkezdett virágozni. Attól kezdve minden évben virágzott, általában kétszer, néha három alkalommal is. Minden tő csak egyszer virágzik, ezután elpusztul, de addig még pár sarjat kinevel. Egy tő akár 2-3 évig is élhet még virágzás után. A virágzást elősegítik még a szárazabb körülmények, vagy a lehűlés. Gyakran nyáron egy gyengébb hidegfront után is képesek virágozni, pedig nyakig vannak vízzel. Rendszerint télen, és nyár derekán virágoznak, de igazából az év bármelyik szakában meglephet virággal. Még annyit a virágzásról, hogy a virágszár megjelenése még nem minden, azt ki is kell nevelnie a növénynek. Általában télen probléma a kevés fény, és a nem megfelelő vízellátás, és ebben az esetben bizony a virágszár fejlődése megáll. Sajnos így már én is jártam. Szóval ha télen virágzik a növényünk, igyekezzünk több vizet adni neki, és mindenekelőtt világos helyre tenni.
Idővel azért ráfér ezekre a növényekre is az átültetés, tőosztás. A legjobb erre egy kellemes tavaszi nap. Ekkor a régi, elhalt töveknél általában könnyen enged, és a telepet 3-6 töves darabokra szét lehet választani, majd újra cserepekbe ültetni külön-külön. Ennél a mozzanatnál ajánlatos erősebb kesztyűt használni, mert a növény levelének a széle erősen fogazott. Szabad kézzel elég fájdalmas tud lenni a tőosztás, tapasztalatból írom...

Tigrislótusz (Nymphaea lotus)

Leginkább akvarista körökben ismert ez a vízinövény, ezen belül is kimondottan a víz alatti kertészkedés (aquascaping) használja a növényt, annak is inkább a Red Tiger változatát, mivel mintásabb a levele. Először Nigro egyik akváriumával kapcsolatban találkoztam ezzel a növénnyel, azóta tetszik, de én mindent szeretek kiültetni, kivinni a kertbe, így ezzel is megpróbáltam. Bejött!

A leírást azzal kezdeném, hogy a kevésbé tájékozottaknak megtévesztő lehet a  névben szereplő lótusz név. Nem, ennek semmi köze a hagyományosan lótusznak (Nelumbo nucifera) hívott növényhez, más élőhely, más nemzetség, más felépítés. Az általam bemutatott növény Afrikában őshonos, ahol megtalálható az időszakosan kiszáradó tavakban, gyengébb sodrású vizekben is. A növény ugyanis a száraz időszakot képes átvészelni víz nélkül is. Ekkor a levelei, gyökerei elpusztulnak, és csak a növény gumója marad meg. Az esős évszakban pedig újrahajt a gumó, és virágzik, szaporodik. Ezt a túlélési stratégiát lehet felhasználni a mi klímánkon.

Emers levelek, és a virág

A vízfelszíni (emers) levelek megnőhetnek 20-25 cm átmérőjűre, merev, kemény tapintásúak, szélük fogazott. Az alapfaj levélfelszíne zöld, minta nélküli, csak az új levelek mutatnak vöröses színezetet, de ez később eltűnik. A levélfonák lilás-vöröses árnyalatú, melyen erősebb foltok találhatóak. A virágszár 10-20 cm magasan (vízmélység és a növény fejlettségének függvénye) nyúlik a víz fölé, és itt nyílik ki a 12-15 cm átmérőjű virág, amelynek sziromlevelei porcelánfehérek, a porzók sárgák.

Víz fölé nyúló virág

 A virágzás érdekes dolog. A megszokott tündérrózsáktól eltérően ez éjjel nyílik. Általában este 8 körül kezdi, és reggel 5-6 óra környékén csukódik be. Ilyenkor kellemes vanília illatot áraszt, de csak közelről szagolva érezhető. Egyértelmű, hogy az éjszakai beporzó rovarok végzik a beporzását. Ezt nem is csodálom, hiszen Afrikában nappal elég nagy hőség van. Az éjjeli nyílás sok más trópusi tündérrózsára is jellemző. Hőmérséklettől függően egy virág 2-4 napig nyílik, majd a víz alá húzódik, és ha sikeres volt a beporzás, akkor a magház felfújódik, és beérleli magjait. A magot 24-25°C-on, homokba vessük el, amelyen sekély, 2-3 cm vízborítás van, ahogy fejlődnek a kis növények, úgy emeljük fokozatosan a vízszint magasságát.
Én ezt a növény május környékén vettem egy díszállat kereskedésben, majd rögtön kiültettem egy 30 cm mély tóba, amely szűrt fényt kap. A víz ekkor átlagosan 15°C hőmérsékletű volt. A növény lassan, de szemmel láthatóan elkezdett fejlődni, hozta a gyökereket, és a leveleket. Ahogy melegedett az idő, úgy fejlődött rohamosan a növény, és augusztusra már virágzott is. Az első virág megjelenésétől folyamatosan hozza a virágokat, amíg kint van. Eléggé tápanyagigényes, nekem egy másik tó aljáról szedett iszapba volt ültetve a növény. Ez kb. 10-15 cm-es rétegben volt a kis tó alján. A növény nagy levelei folyamatosan elhalnak, és jönnek az újak, tehát ezután már többször nem szükséges pótolni a tápanyagot, a növény megoldja magának. Ahogy hűvösebb lesz az idő, a növény fejlődése lelassul, fokozatosan elhalnak a levelek. A növény nem fagytűrő, így még a fagyok előtt vágjuk le a megmaradt leveleket, és gyökereket, majd tegyük működő akváriumba, vagy 15-20°C-os vízbe. Itt használjuk ki a túlélési stratégiáját. Innentől még hozhat pár levelet, de azok el fognak halni, és nyugalomba vonul a gumó 2-3 hónapig, persze hőmérséklettől függően. Nálam a 24°C-os akváriumban 2 hónap után indult fejlődésnek. A gumó annál nagyobb, minél fejlettebb a növény. Én anno mogyorónyi gumós növényt vettem, most 2 év múlva már 5 cm átmérőjű gumóval rendelkezik. Azóta számos sarjat is nevelt nyáron, amelyek őszig szintén kinevelték a gumóikat. Ezek a sarjak jó körülmények között 1-2 év múlva már virágozhatnak.

A gumóból fejlődő új növény

További érdekessége a növénynek, hogy minden évben új gumót fejleszt, lényegében az egész növény megújul. Ha a gumó belső biológiai folyamatai beindítják a fejlődést, akkor a gumó központi részéből egy hajtás tör elő, amely legyökerezik, átveszi a hajtáscsúcs szerepét, és leveleket fejleszt. Tavaszig kénytelen kihúzni a növény akváriumban. 10-15°C-os vízhőmérséklet esetén én már kirakom, és kezdődik minden elölről. Az akvárium világítás terén nincs igazán eleresztve, 0,3 W/liter "fényáradatban" úszik. A tündérrózsának úgy tűnik, hogy elegendő tavaszig. Kezdetben víz alatti (submers) leveleket nevel, majd megjelennek a vízfelszíni levelek is.

Submers levelek

Az akvakertészetben igyekeznek elkerülni ezeket az emers leveleket, ezért levágják. Ha mindig levágja az ember ezeket a leveleket, akkor idővel a növény csak submers leveleket fog nevelni, így viszont nem virágzik. Az emers levelek egyértelmű hátránya az akváriumban, hogy elveszi az értékes fényt. Tartósabb akváriumi tartása esetén figyelembe kell venni magas tápanyagigényét, fényigényét (minimum 1 W/liter), valamint szén-dioxid trágyázásra is szüksége van. Ilyen feltételek, és a folyamatos nyírás mellett a növény szép kompakt lesz, és levelei gyöngyözve termelik majd az oxigént. Túlságosan hosszan, több évig azonban nehéz megtartani víz alatt a növényt, mivel igen terebélyesre fog fejlődni.
Hazájában a növény gumóját a helyiek fogyasztják, mivel magas keményítőtartalmú.
Afrikai eredete ellenére azonban van magyar vonatkozása is a növénynek. A Hévízi-tó, valamint Püspökfürdő őshonos növénye a Nymphaea lotus var. thermalis, amelyet 1931-ben nyilvánítottak védetté. Az európai kontinensen egyedülálló természeti érték sajnos az ember jelenlétének köszönhetően szinte teljesen kipusztult ezekről az élőhelyekről. A meglévő állományt felhasználva azonban Pöspökfürdőn egy rezervátumot alakítottak ki a változat megmentése érdekében. Sajnálatos módon a fürdőt tápláló patak hőforrása szintén emberi beavatkozásnak (kútfúrások, termálvíz lecsapolása) köszönhetően kihűlt, vízhozama jelentősen lecsökkent, míg 2014-ben teljesen eltűnt az élőhely.

"Télálló" banánok

A bejegyzés elején egy általánosabb jellemzést olvashattok a jobb fagytűréssel rendelkező banánokról, utána pedig külön-külön mutatok be néhány banánt.

Az utóbbi időben egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek az úgynevezett télálló banánok. A télálló szó a címben azért került idézőjelbe, mert a télállóság, mint fogalom nem egységes mindenhol. Egy növény adott területen akkor télálló, ha ott mindenféle takarás, és védelem nélkül képes túlélni a telet. Nos, olyan banán nem igazán van, ami idehaza mindenféle védelem nélkül képes túlélni a teleket. Kivételes esetek vannak, ha védettebb helyre van ültetve, vagy mediterrán hatású területen van (pl. Baranya megye déli része), déli lejtőn, de a városi hőszennyezés is segítheti a növény túlélését. Az azonban szinte teljesen biztos, hogy a növény áltörzse elfagy szinte a földig, vagy még lejjebb, és onnan hajt ki késő tavasszal. Helyénvalóbb, ha a fagytűrő jelzőt használjuk. A fagytűrőséget befolyásolja még a növény szöveteinek érettsége (minél idősebb, érettebb a szövet, annál jobban bírja a fagyot), a növény genetikája (fajon belül is lehet eltérő a fagytűrőség, erre majd mutatok példát is), a növény víztartalma, illetve a talaj minősége. A fiatal növényeket azonban ajánlatos fagymentes helyen teleltetni, amíg nem lesznek legalább 1-1,5 méter magasak. Általában egy benti teleltetés után kiültethetőek a sarjak, kellően megerősödnek. Ez a teleltetés, fagytűrőség, takarás téma elég nagy, valószínűleg erről írok majd egy külön bejegyzést is. A lényeg, hogy ezeket a banánokat takarni kell. A növény föld alatti rizómája bírja legjobban a fagyot, legkevésbé a levelek. A takarások pedig ezeknek megfelelően változhatnak. A legegyszerűbb az, ha az ember levágja a föld felett az áltörzset, nagy kupac lombot, szalmát hord rá, és fóliával beborítja az egészet. A másik véglet az, ha az ember nagyobb részt meghagy az áltörzsből (1-1,5 métert, vagy még többet), köré jól szigetelő takarást épít, amit belülről fűtéssel fagypont felett tart. Előbbi esetben a növény szinte a nulláról kezdi a fejlődést, míg utóbbi esetben onnan, ahonnan késő ősszel elvágtuk. Akkor kezdenek megindulni igazán a növények, ha a talaj már kellően felmelegedett, ez gyakran csak május eleje, közepe környékén teljesül. Ősszel (utóbbi években már inkább telet mondanék) akkor vágom vissza a banánokat, ha már jönnek a komolyabb, -5°C-nál hidegebb esték.

Nem túl szép látvány, de csak a levelek fagytak meg, az áltörzsek sértetlenek.

A levelek lehet, hogy már korábban lefagytak a gyengébb talajmenti fagyoktól, ezzel ne törődjünk. A lelógó élettelen levelek védik az áltörzset a további gyenge fagyok ellen. Persze nem kötelező ezt így kivárni, sokan a biztosat választják, és az első fagyok előtt visszavágják a banánt ,és takarják. Természetesen vannak egyéb takarás megoldások is, erről is egy későbbi bejegyzésben írok részletesebben. A banánok általános gondozásáról se írok most, hosszú lenne, és erről külön bejegyzésben írtam. A teleltetésüket leszámítva nem különböznek gondozás szempontjából a többi, kevésbé fagytűrő banánfélétől. Nézzük is ezeket a fagytűrő banánokat!

Japán kenderbanán (Musa basjoo)

Musa basjoo

A cím hallatára biztosan ez a banán ugrott be, nekem is ez volt az első fagytűrő banánfajom, ami azt illeti. Olyan ez, mint az akvarisztikában a guppi, vagy az aranyhal, szinte mindenki ezzel kezdi. Ez a legelterjedtebb télállóként megnevezett banánfaj, gyakran elhagyják a japán jelzőt, és csak simán télálló banánként említik. A származása azonban árulkodik a tulajdonságairól. Japán szigetein őshonos, ott is felhatolva egészen a hegyvidékekig. A különböző magasságokban eltérő fagytűréssel rendelkező típusokat találtak, ennek megfelelően nem egységes a Musa basjoo fagytűrősége, származási helytől függően eltérő. Ez az érték -12°C és -20°C között változhat (a rizóma fagytűrősége), tehát ha van lehetőségünk, akkor biztos forrásból származó fagytűrőbb fajtát válasszunk. A fagytűrőbbek a Sakhalin, Sapporo fajták. Sajnos ezek kisebbre is nőnek, általában 2,5-3 méter magasra, míg egy átlagos típus 4,5-6 méter magasra is megnőhet. Viszont ha nem fűtött takarással teleltetjük, akkor sose lesz 6 méter magas. Az áltörzsek fagytűrősége közel azonos, -7°C alatt maradandóan károsodnak, de már enyhébb fagytól is szenvednek fagyási sérüléseket. Ha nincs biztos forrás, akkor nehéz megtudni a származását, de érdemes olyan sarjat beszerezni, ahol látszik, hogy a telep erős növekedésű, jobb fagytűrőségű. Tehát ki kell faggatni a gazdáját, hogyan takarja, mennyire fagyzugos helyen van a telep, mennyire szélvédett, stb. Ha kertészettől vásároljuk, akkor általában ezekre a kérdésekre nem kapunk megfelelő választ. Télálló, és kész, vedd meg. Megjelenését tekintve a levélnyél világoszöld, fajtától elérően lehet kissé sárgásabb, ritkán vörös, amely átterjed az áltörzs egészére is. A levél felszíne matt zöld, amolyan "tipikus" banánlevél. A fonáki részen enyhén hamvas. Az áltörzs is zöldessárga, gyakran barnás foltokkal, míg a rizómához közeli alapi részen erős rózsaszín, akár vörösödő színt mutat.

M. basjoo virágzat

Amiért sokan szeretnének banánt tartani, annak elég gyakori oka maga a termés, hogy saját banánt ehessenek. Az a rossz hírem, hogy akkor ne M. basjoo-t válasszatok. Ennek több oka is van. Legjobb körülmények között is júniusban kezd virágozni a növény, amely elhúzódhat egészen a fagyokig. A terméséréshez legalább 6-7 hónapra szükség van. Lehet számolni, hogy ez igencsak a tél közepe nálunk.

M. basjoo virágok

A termések sajnos érzékenyek a fagyra. Jöhet a jogos reakció, hogy fűtött takarást húzunk rá télire. Ez is problémás, mivel a leveleket le kell vágnunk, így a növény nem tud szervesanyagot készíteni, és kevés eséllyel nevelni ki a terméseket. Plusz a legtöbb takaráson belül elég kevés a fény, de ez már részletkérdés. Ha netán fűtött fóliában, vagy üvegházban van, és beérnek a termések, akkor se számítsunk nagy csodára. A termések 5-6 cm hosszúak, nem igazán édesek, és tele vannak borsó méretű fekete magokkal. Szóval nem az a tipikus bolti banán.
A szelet nem tűri túl jól, alig látni olyan banánt, amin ne lenne pár hasogatott levél. Ezért, és a fagyvédelem miatt is célszerű védett helyre ültetni. A teljes napfényt jól tűri, napégést csak vízhiánnyal karöltve szenved.
Ha szaporítani szeretnénk, akkor a sarjak 40-50 cm mérettől már általában gyökeresek, és leválaszthatóak. Az első 2-3 lomblevelet mindenképp meg kell várni leválasztás előtt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyökér nélküli sarj sajnos nem fog meggyökerezni.
A díszítő értéke mellett a levélnyélben lévő rostjait is felhasználják különféle kötelek, vitorla, ruhák, sőt papír előállítására is. Hasonló felhasználású a Musa textilis is.

Darjeeling banán (Musa sikkimensis) és fajtái

Musa sikkimensis 'Red Tiger'

A Himalája északi részén őshonos faj. Nyilván nem a csúcson található az élőhelye, de felhatol a hóhatáron túlra is. Felépítésben nagyon hasonlít az előző fajra, azonban annál robusztusabb, magasabbra is nő nála (5,5-6 méter), valamint a levelei jobban ellenállnak a szélnek. A levélnyél, a levélfonák valamint az áltörzs is gyakran hamvas bevonatú. A levélfonák narancsos, vöröses színnel átszőtt.  A vöröses szín az egész növényen megjelenik, az áltörzsön is, bár itt inkább sötétebb, barnás. A különböző fajtái eltérő mértékben csíkosak a levélfelszínen, amely átüt a levélfonákra is. Ilyenek például a Red Tiger, Bengal Tiger fajták. Ezeket a banánokat pont a jó fagytűrőség, és a csíkozottság miatt tették közkedveltté. A probléma ott kezdődik, hogy csak a fiatal növények csíkosak. Kb. embermagasság felett már alig, vagy egyáltalán nem jelennek meg ezek a dekoratív sötétbordó csíkok. Az alapfaj egész hamar elveszíti a csíkjait, de a különböző fajtákat olyan irányba szelektálták, hogy minél tovább megtartsák ezeket a csíkokat, de 2 méter feletti magasságnál már ezek is ritkán csíkosak. Láttam már nagyobb, csíkos M. sikkimensis 'Bengal Tiger'-t, de ez kissé árnyékosabb helyen volt, talán ez volt az oka annak, hogy még csíkos volt. A tűző napot egyébként ez a banán is jól bírja. Fagytűrőség tekintetében kissé elmarad az előző fajtól, -12-15°C körül alakul. További hátránya, hogy a sarjak későn gyökeresednek meg. Gyakran az 1-1,5 méter magas sarjak se gyökeresek még. A sarjak leválasztásánál legyünk körültekintőek, inkább ássunk a sarj alá, és ha biztosan van elég saját gyökere, csak akkor válasszuk le.
Ami pozitív tulajdonsága, hogy a termése kissé nagyobb, édesebb, az ehető kategóriába sorolják, viszont a termésében ennek is találhatóak magok. A pozitív tulajdonságainak köszönhetően fel is használták keresztezési alapként egy jó fagytűrő, de ehető termésű banán létrehozásánál. Megszületett a Musa 'Helen's Hybrid' fajta, amelynek a másik szülője egy jól ismert étkezési banán, a Musa 'Chini-Champa'.

Arany lótuszbanán (Musella lasiocarpa)

Kína Yunnan tartományában őshonos faj. Nem nő túlságosan magasra, maximum 1,5-1,8 méter magas lesz. Fagytűrőségét tekintve a  Musa sikkimensis fajhoz hasonlóan -12-15°C-ot bír. Zömök felépítésű banán, rövid, tömzsi áltörzset nevel. Levelei egyszínű zöldek, kékes, hamvas árnyalattal, kissé viaszos felszínnel, amely a levélfonákon, levélnyélen erőteljesebben megjelenik, és átterjed az áltörzsre is, amely sárgás,zöldes színű. A virágja mélyen ül, függőleges, nem nyúlik ki oldalra, mint a legtöbb banáné. A fellevelek nagyon szép sárga színűek, erről is kapta a nevét. A termése sajnos kicsi, maggal vannak tele.

Virágzó telep (sajnos egyelőre netes képet tudok mutatni a virágzatról)

A tűző napot is tűri, de félárnyékos helyen is jól fejlődik. A levelei jól ellenállnak a szélnek, nehezebben szakadoznak be. A sarjak ennél a fajnál viszonylag korán leválaszthatóak, de várjuk meg itt is az első 2-3 lomblevelet. Ami plusz érdekesség, hogy a gyökér nélküli sarjak meggyökeresedhetnek kellően párás helyen, persze ha elég fejlettek hozzá.
Alacsony, dekoratív faj, amely könnyebben takarható a többi jó fagytűrőséggel rendelkező banánhoz képest.

Pink banán (Musa velutina)

Musa velutina (netes kép)

Ez a faj is szintén 1,5-1,8 méter magasra nő meg, viszont kevésbé fagytűrő. -10-12°C alatt már maradandó károsodást szenved a növény. Jól tűri a napos elhelyezést, de árnyékosabb helyen is megfelelően fejlődik. A levelek, levélnyelek és az áltörzs is zöld színű, a széleken rózsaszínnel futtatva. A virágzati fellevelek és a termések erős rózsaszín színűek, amelyről a nevét is kapta. Egészen könnyen, gyorsan virágzó faj. A termések 4-5 cm nagyságúak, ehetőek, viszont ebben is magok találhatóak. A sarjak leválasztásánál hasonlóan járjunk el, mint a M. basjoo esetében is, várjuk meg legalább az első 2-3 lomblevelet. Hasonló faj a Musa ornata is, ennek azonban inkább lilásak a fellevelek, termések, amelyek nyúltabbak.

Hóbanán (Ensete glaucum)

Ensete glaucum (nem saját növény)

Az utóbbi pár évben vált népszerűvé ez az Afrikában őshonos banánfaj. Tipikusan hozza az Ensete nemzetségre jellemző alkatot: rövidebb, vastag áltörzs, amely az alapjánál erősebben kiszélesedik, megnyúlt levelek. Nagyon hasonló faj az E. ventricosum, azonban ennek a fajnak nem hamvas se az áltörzse, se a levélnyele, levélfonákja, plusz a levelei inkább függőleges helyzetűek. Papírforma szerint -14-17°C-ig bírja a fagyot, emellett közel 6 méter magasra nőhet meg. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy fejlődés szempontjából eléggé érzékeny a hidegre. A fagyok után kiültetett példányok nagyon lassan, vontatottan indultak meg, és csak a kimondottan forró időszakokban, nyár derekán fejlődtek igazán gyorsan. Télen is ajánlatos 15°C felett teleltetni, különben nagyon nehezen indul meg tavasszal a növény. Ez az oka annak is, hogy kevés a kinti teleltetésével, és tényleges fagytűrésével kapcsolatos tapasztalat. A szelet elég jól bírja, de azt nem árt tudni a nemzetséggel kapcsolatban, hogy sarjakat csak abban az esetben hoz, ha a növény már elvirágzott, vagy súlyosan megsérült. Szaporítani magról szokták, illetve az áltörzs levágásával. A gyökérnyak felett 5-15 cm-el (attól függ, hogy mekkora a növény) le kell vágni az áltörzset, és többnyire pár hét múlva a központi hajtáscsúcsból sarjak tömege bújik ki, amelyek idővel meggyökeresednek, és szétültethetőek. Természetesen ez azzal jár, hogy az anyatő elpusztul. Ezért se igazán kockáztatják a hazai glaucum tartók a növényük kint hagyását, hiszen nincs tartalék, és a fázósággából nem arra következtetünk, hogy bírja a megadott negatív hőmérsékletet. Ettől függetlenül érdemes lenne megkockáztatni a kinti teleltetését, de nagy rá az esély, hogy ha át is telel, akkor lassan fog fejlődésnek indulni.
Még annyit róla, hogy ehető termést ne várjunk róla, ugyanis a termései kicsik, tele vannak maggal, és nem is édesek. A virágzat egyébként sok virágzati fellevelet tartalmaz, erőteljesen kinyúlik az áltörzsből, végül bókoló formát mutat.
Mint érdekesség jó lehet, egyike a kevés fagytűrő Ensete fajnak, de érdemes lenne megpróbálkozni a kinti teleltetésével is. Sajnos még elég borsos az ára (köszönhető ez a nehézkes szaporításnak), így erre valószínűleg várni kell.

Musa itinerans var. xishuangbannaensis 'Mekong Giant'

Netes kép az idősebb áltörzs mintázatáról

Ez a szép hosszú nevű banán az utóbbi évek nagy felfedezettje Kína Yunnan tartományából. A Mekong Giant fajtát Brian Williams szelektálta. Róla még fogok írni, elég sok újabb Alocasia és Colocasia fajta is az ő munkásságának eredménye. Annyit azonban megemlítenék rögtön ezzel a banánnal kapcsolatban, hogy hazai tapasztalatok még nincsenek vele kapcsolatban, így amit megosztok veletek, az inkább érdekesség, mint biztos, hazai tény. Méretei tekintve valóban gigantikus, a melegebb éghajlaton nevelve (ahol télen se éri komolyabb fagy) megnő akár 12 méter magasra is. Ahol télire takarni kell a fagyok ellen, ott 6-7 méterre nő meg. Fagytűrősége is kiemelkedő, állítólag -20-22°C-ig bírja a hideget. Megjelenésében leginkább a basjoo-ra emlékeztet, annyi különbséggel, hogy ennek az áltörzsén idővel rozsdavörös, barnás sávok jelennek meg, amely a virágzatban is megjelenik. A levelei, áltörzse is kissé nyúlánkabb, mint a basjoo esetében.
Történtek már próbálkozások a beszerzését illetően, azonban vagy túl költséges, vagy nem a megfelelő banán érkezett meg. Elméletben sikerült már beszerezni itthon belőle, de a gyakorlat azt mutatja, hogy azok nem fejlődtek kellően, egyáltalán nem hozták a várt hatalmas méreteket. Reméljük ami késik, nem múlik.

Vannak még más, fagytűrő banánok is, például a Musa itinerans 'Indian Form', azonban ez még újabban felfedezett banán, amelyről kevesebb a tapasztalat. Vannak más, színesebb banánok, ehető terméssel, amelyek már évek óta beszerezhetőek, de gyengébben fagytűrőek. Ezek a teljesség igénye nélkül: Musa itinerans 'Burmese Blue', Musa balbisiana 'Thai Black'.

Talajkeverékek, adalékanyagok

A talaj a növények tartásának, termesztésének egyik legfontosabb tényezője. Ha ez nem a növény igényeinek megfelelő, akkor hosszú távon nem fog egészségesen fejlődni a növény. A bejegyzésben először a virágföldekről nézünk egy általános áttekintést, azután a különféle adalékanyagokról.

Virágföldek

A virágföldek három típusra oszthatóak kémhatás szempontjából. Az „A” típusú virágföldek általában savanyú kémhatásúak, a „B” típusú föld az általános virágföld, ez közel semleges kémhatású, ez a legtöbb növény igényinek megfelel, ezért ezzel találkozni leggyakrabban. A „C” típusú virágföldek pedig kissé lúgos kémhatásúak. Ezek mellett még számos típus megtalálható, amelyekben az összetevők eltérő arányban találhatóak meg. Ennek megfelelően van palántaföld, kaktuszföld, Rhododendron föld, stb. A virágföldek alapját többnyire a tőzeg képezi, azonban eltérő arányban tartalmazhatnak komposztot, homokot, bazaltot, de a lúgos kémhatásúak mészkő őrleményt is. Nagyon fontos a megfelelő minőségű tőzeg, hiszen ez határozza meg a virágföld minőségét leginkább. Az olcsóbb, rosszabb minőségű földek általában tömörek, nehezek, levegőtlen közeget biztosítanak a növények számára, amit hosszabb távon rosszul visel a legtöbb növény. Az ilyen virágföldek alapja a rossz minőségű, kotus tőzeg. Ha lehetőség van rá, kerüljük az ilyen földek használatát. Őszintén szólva gondolkoztam rajta, hogy milyen növények esetében lehetne használni az ilyen földeket is hosszú távon. Esetleg a tavi, mocsári növények jöhetnének számításba, mivel ezek jobban elviselik a levegőtlen talajt, de a vizet nagyon festené, hamar tyúkhúsleves színű lenne a tó. A jobb minőségű, nevesebb virágföldek, talajkeverékek lazák, könnyűek, levegősek. Ezek alapját általában jó minőségű, osztályozott tőzeg képezi. Az ilyen földekben a növények megfelelően tudnak fejlődni. Leginkább a növénytermesztésben elterjedtek azok a kiváló minőségű földkeverékek, amelyek alapja ez az osztályozott tőzeg, amelynek típustól függően beállítják a kémhatását (hiszen a nyers tőzeg savanyú kémhatású), tartós műtrágya is van keverve bele, illetve agyagásvány, hogy növelje a kolloidtartalmat. A kolloidtartalom azért fontos, mert ezek a kis méretű részecskék megkötik, tárolják, és leadják a tápanyagokat, valamint jelentős pufferképességük is van. A kolloidtartalom növelése pozitív hatással van a tápanyagok felvehetőségére nézve. Személy szerint én is ezt a talajkeveréket használom, és szükség szerint keverek bele különféle adalékanyagokat. Most nézzük is ezeket.

Tőzeg

Az általános részben írtam néhány néhány szót a tőzegről. A tőzeg levegőtlen (anaerob) körülmények között lebomlott, és átalakult növényi szövet. Az átalakulás mértékétől függően beszélhetünk fehér tőzegről (még kevésbé átalakult, láthatóak a növényi részek, gyengén savanyít), barna tőzegről (már teljesen homogén szerkezetű anyag, savanyú kémhatású, pH=4) és fekete tőzegről, amely érett, alacsony szervesanyagtartalmú (kotu). A rosszabb minőségű virágföldek alapját gyakran a kotus tőzeg alkotja. Ennek eredménye, hogy a közeg levegőtlen lesz, a tápanyagok felvehetősége romlik, és befulladnak a gyökerek. A jobb minőségűek hosszabb ideig megőrzik levegős szerkezetüket, savanyítják a közeget, javítják a vízháztartást. Hátránya, hogy a teljesen száraz tőzeg nehezen nedvesíthető be, és idővel a tőzeg összeesik, nem biztosít már kellően levegős szerkezetet. A savanyú kémhatást igénylő növények (hortenziák, rovaremésztő növények, stb.) alapját a natúr tőzeg képezze, amelyhez igény szerint keverhetünk kertészeti perlitet, különféle mű-vagy szervestrágyákat, stb. A tőzeget az akvarisztikában is használják az akvárium vizének savanyítására, és színezésére. Az ikrázó fogaspontyok ikráit is tőzegbe szokták szárítani a további keltetéshez. A tőzeget bányásszák,aminek számos negatív hatása van. Sok élőhely tűnt már el, mivel a tőzeghez csak úgy férnek hozzá, ha a tőzeglápokat lecsapolják. A legtöbb hazai tőzegláp is erre a sorsra jutott, és ennek köszönhetően jelentősen lecsökkent számos hazai endemikus faj populációja. A tőzeglápok élővilága ugyanis eléggé speciális, hazánkban például védettek ezek a területek. Elég csak megemlíteni a kereklevelű harmatfüvet (Drosera rotundifolia). A tőzegkészletek végesek, és idővel szükség lesz olyan anyagra, amely helyettesíteni tudja ezt. Az egyik ilyen anyag lehet a kókuszrost.

Kókuszrost

A kókusztermesztés melléktermékeként keletkezik ez az anyag. A kókuszpálma terméshéját használják fel. Ez az anyag rostos, tartós szálakból áll. Közegként ezt darálva, osztályozva használják fel. Forgalmazzák szárazon táblába, bálába préselve, zsákos kiszerelésben illetve paplanként (izolált növénytermesztésnél). Minőségben itt is vannak különbségek. Három típusú kókuszrostot különböztetünk meg. Lehet mosatlan, amely semmilyen kezelési eljáráson nem esett át, sókat tartalmaz. A másik típus a mosott kókuszrost, ezen belül lehet olyan, amelyet többször átmossák vízzel, valamit olyan, amihez még kalciumot is adnak, hogy nagyobb legyen a közeg pufferkapacitása. Vízzel telítődve többszörösére duzzad. Lehet kapni natúr formában is, és hozzáadott műtrágyával is. Felhasználható közegként, csírázáshoz, gyökereztetéshez. A kókuszrost annyiban előnyösebb a tőzeggel szemben, hogy közel semleges a kémhatása, könnyebben felveszi a vizet, kevésbé környezetterhelő, mivel melléktermékként keletkezik. További előnye, hogy mentes a különféle gyommagvaktól és kártevőktől.

Vörösfenyőkéreg

Általában orchideák közege tartalmazza. Gyakran jön a kérdés, hogy más fenyőkéreg is használható-e? A válasz, hogy nem. A legtöbb fenyőkéreg erősen gyantás, és savanyítja a közeget, plusz a kioldódó gyanta se túl pozitív dolog. Ezek leginkább talajtakarásra alkalmasak. A vörösfenyőkéreg kevésbé gyantás, gyengén savanyítja a közeget, és tartósabb a szerkezete. Az orchideák mellett még más epifita növények (broméliák, levélkaktuszok, néhány kontyvirágféle, páfrányfélék stb.) közegében is használható eltérő arányban. Ezt is különböző méretben osztályozzák, és forgalmazzák. Én szoktam használni trópusi gumós, talajlakó kontyvirágfélék közegébe is, nyilván kisebb arányban.

Nyírfakéreg

Újabban került bevezetésre a növénytermesztésben. Leginkább az izolált termesztésben használják, hideghajtatásban. Fűtött termesztő berendezésben a kezdetben túl sok hő szabadul fel a kéreg bomlása miatt, és ez károsan hat a fejlődő palántára. Fűtetlen fóliában viszont ez a plusz hő jól jön a gyökérfejlődés szempontjából. A hobbi növénytartásban nem használják ezt a közeget, de az előnyei hasonlóak, mint a fentebb említett vörösfenyőkéregnek. Annyi a különbség, hogy ez olcsóbb, viszont hamarabb le is bomlik. Mérettől függően 2-4 évig használható, utána már jelentősen összeesik, nem biztosít kellően levegős közeget.

Kertészeti perlit

Elsőként megjegyezném, hogy az építkezési perlit nem megfelelő a növényekhez. Túlságosan apró, betömörödik. A kertészeti perlit nagy előnye pont az, hogy kapható osztályozott, nagyobb szemcsemérettel (6 mm-ig), ennek köszönhetően levegős közeget biztosít, nagy, porózus felülete van, és sok vizet képes megkötni, plusz tápelemeket is. Ez az anyag vulkanikus kőzet alapú, amelyet magas hőmérsékleten duzzasztanak, és így alakul ki ez a porózus, levegős szerkezetű anyag. Semleges kémhatású, nem oldódnak ki belőle anyagok, de levegős, kellően nedves közeget biztosít, csíramentes, könnyű anyag. Leginkább a tömörebb, levegőtlen közegek javításához használható fel, de önmagában is használható gyökereztetésre, esetleg magok keltetéséhez. Találkoztam már izolált termesztésben is vele.

Agyaggranulátum

Ez égetett agyag, talajkeverékekbe ritkán használják, leginkább cserépalátétbe, vagy a föld tetejére talajtakarásként. Utóbbi verzió hasznos lehet nyáron, mert a növény talaját hűvösen tartja a folyamatosan párologtató agyaggolyó, plusz nehezebben szárad ki a talaj. Télen azonban tovább vizes marad a talaj, ami már nem annyira előnyös. Ennek az anyagnak a lényege, hogy vizet képes felvenni, és azt hosszabb ideig magában tartja, majd lassan adja le.

Lávakő

Vulkanikus eredetű kőzet, amely porózus, lyukacsos szerkezetű. Talajkeverékekben hasznos lehet. Én személy szerint citrusok és orchideák közegébe szoktam keverni, de levélkaktuszok közegébe is jó lehet. A talajkeveréknek laza, levegős szerkezetet biztosít, némi vizet is megtart,a kémhatást nem változtatja meg. Az akvarisztikában ezt is használják, leginkább szűrőanyagként, vagy nagyobb darabokban dekorációként (találkoztam már akváriumi talajként is vele). A porózus szerkezet megfelelő körülményeket biztosít a lebontó baktériumok számára.

Szén
Elemi formában kisebb darabokban használható, leginkább az epifita növények közegéhez keverve.

Vermikulit

Természetes eredetű szilikát-ásvány, amely hasonló a perlithez. Magas hőmérsékleten duzzasztják, így levegős szerkezetet, jó víztartó-képességet biztosít a közegkeveréknek. A kémhatása viszont már erősen változhat (pH=7-9), valamint negatív töltésű anyag, így a pozitív töltésű ionokat (pl. káliumion, magnéziumion, kalciumion) megköti.

Alginit

4-5 millió évvel ezelőtt keletkezett kőzet, amely leginkább talajjavításra alkalmas. Magas humusztartalmú, makro- és mikroelemeket tartalmaz. Javítja a talaj vízmegtartó képességét, valamint megnöveli a talaj tápanyagtartalmát. Közel semleges kémhatású (pH=7,6), szervesanyagtartalma (19%) szintén pozitív hatással van a talajra.

Homok

A homok típustól függően eltérő mennyiségben tartalmaz kvarcot. A folyami homok gyakran agyagos, ez nem minden növény számára megfelelő. Ez keményítheti a közeget, így a lágy vizet igénylő növényekhez nem alkalmas. A kvarchomok (80-98% kvarcot tartalmaz) nem keményíti a vizet, ezt az akvarisztikában is szokták használni (homokszűrő, akváriumi talaj). A tengeri homok nem alkalmas a növénytartásra, mivel sós, ezt kevés növény viseli el. A talajkeveréket lazítja a homok, de az agyagos folyami homoktól be is tömörödhet. Csak homokba nem érdemes ültetni növényt, mert így nem kap elég levegőt a legtöbb növény gyökere. A folyami, mocsári növényekhez azért lehet így is használni, ezek elviselik az ilyen közeget is. Homokot gyakran kevernek a pozsgás növények közegéhez.

Apró szemű sóder, kavics

Ez szintén keményítheti kissé a közeget, leginkább tavi, mocsári növények ültetéséhez használható, de a pozsgás növények közegéhez is keverhető. Én az akváriumban osztályozott, apró szemű sódert használok. A talajkeveréket kissé nehézzé, de levegőssé teszi, leginkább lazításhoz ideális.

Kőzetgyapot

Kőzet alapú szálas anyag, amely nem tartalmaz tápanyagot, de levegős, nagy mennyiségű vizet köt meg. Leginkább izolált termesztésben (ez lehet zöldség, de dísznövény is) használják, mint rögzítő, gyökerező közeg. Gyakran már a palántát is ebbe a közegbe vetik. A vízzel együtt némi tápelemet is megtart. Az akváriumi növényeket is gyakran ebben a közegben termesztik és értékesítik.

Komposzt

A házikertben nagyon hasznos, ha komposztálunk. A megfelelően érett komposzt növények közegébe keverve jól felhasználható, hiszen szerves- és ásványi anyagokban gazdag, megfelelő talajélettel rendelkezik. Levegős szerkezetű, jó vízmegtartó-képességű lesz tőle a talajkeverék. Továbbá talajjavításra, talajtakarásra is alkalmas. Ha lehetőségünk van, használjunk komposztot a talajkeverékhez. A nem megfelelően érett komposzt még tartalmazhat csíraképes gyommagvakat, valamint heterogén állagú.

Falomb
Leginkább az epifita növények közegéhez szoktam használni. Ha hosszabb távon gondolkozunk, akkor a kemény lombú fák levele alkalmas. Ilyen a különféle tölgyek, a platánok, szelídgesztenye, gyertyán levelei. Ezek éveken keresztül biztosítják a közeg levegős szerkezetét, és a bomlásuk során  fajtól függően különböző mértékben folyamatosan cser-és huminsavak szabadulnak fel, amelyek gyengén savas irányba tolják el a kémhatást. A lehullott, száraz leveleket használhatjuk fel erre a célra. Száraz, szellős helyen több évig tárolhatóak a begyűjtött levelek.

Igyekeztem a leggyakrabban felhasznált közegeket felsorakoztatni, és a növénytartás, akvarisztika szempontjából lényeges tulajdonságaikat megemlíteni. A különféle közegeket a növény igényeitől ,és a közeg rendeltetésétől (csíráztatás, gyökereztetés, talajjavítás) függően eltérő arányban kell használni. Gyártókat nem írtam, mivel nem szeretném reklámozni egyik céget se. A jövőben tervezek hasonló típusú bejegyzést, de tápanyag utánpótlás témában.