Caladium nemzetség

Ezen nemzetség tagjai Közép-és Dél-Amerika trópusi esőerdei aljnövényzetnek a részét alkotják. Mindössze 12 fajt számlál, azonban két fő csoportra különíthetjük el őket méret, és levélalak szempontjából. 

Az egyik csoport tagjai alacsonyabbak maradnak, alig nőnek 25-30 cm-es magasságnál nagyobbra, levelük kissé hullámos, nyílhegy alakú, nyújtott. A másik csoport tagjai nagyobbra nőnek, elérhetik akár a 60-70 cm-es magasságot is, leveleik szív alakúak, és inkább a félárnyékos helyet kedvelnek. A levél alapszíne fajok esetében többnyire zöld, míg a fajták esetében ez a fehértől a rózsaszínen át egészen a sötét bordó színig változhat. A levél ritkán egyszínű, gyakran az erezet eltérő színű, de szabálytalan foltok, pöttyök, csíkok is találhatóak a fajok, fajták levelein. Ezt a nagyfokú változatosságot a nemesítők ki is használják új fajták, hibridek előállításánál. Megfelelő körülmények esetén virágot is hoz a növény. 

Caladium 'Stardust'

Ezek a virágok nem emelkednek magasra, többnyire a levelek között nyílnak ki. A spatha kiszélesedő, nem túl magas, kívülről vajfehér színű, a hím és nővirágokat körülvevő rész azonban fajtától függően lehet fehér, zöld, vagy bordós színű. Belülről szintén fehér színű, míg a spadix halvány vajszínű.

Élőhelyüknek megfelelően inkább az árnyékos, félárnyékos fekvés az ideális számukra. Egyes fajták azonban bírják a napos fekvést is, viszont így lényegesen több vizet igényelnek. Általánosságban elmondható, hogy a sötétebb levelű fajok és fajták a naposabb fekvést is elviselik, míg a világos levélzetűek az árnyékos fekvést részesítik előnyben.
Utóbbi időben olyan fajták kinemesítésén fáradoznak, amelyek jobban tolerálják a közvetlen napsütést. Több napfény hatására ugyanis élénkebbek lesznek a színek. A mostani fajták többsége azonban teljes napfényen még égési sérüléseket szenved. Fontos számukra, hogy a talaj jó vízáteresztő-képességű legyen, különben gumóik könnyen rothadnak. Ideális a savanyú talaj (5,5-6,5 pH). Igénylik a magasabb páratartalmat (70-80%), valamint a rendszeres öntözést. Arra azonban ügyelni kell, hogy ne álljanak vízben, hiszen azt nem tűrik. Kiegyenlített tápozás mellett megfelelően fejlődnek. A tápoldat koncentrációja ne legyen túl magas, mivel a leveleket megperzselheti a túl magas só-koncentráció. Erre a növény gyökerei is érzékenyek. Eredeti élőhelyükön a száraz időszakot nyugalmi állapotban vészelik át, ekkor elveszítik leveleiket, gyökereiket is. A nyugalmi időszak közeledtével térjünk át kálium túlsúlyos tápoldatra, így növényünket segíthetjük a gumó fejlesztésében. Ebben az időszakban a gumókat hagyhatjuk cserépben, ekkor egyáltalán ne,vagy nagyon ritkán öntözzünk, épp annyira,hogy a föld ne legyen csontszáraz. Közepesen melegigényes növények, gyenge fagytűréssel rendelkeznek. Nyugalmi időszak alatt ajánlatos 15-16 °C -on tartani, majd tavasszal kissé melegebb (18-20°C) hőmérsékleten elültetni 5-6 cm mélyen, illetve ha a talaj hőmérséklete megfelelő, akkor kiültetni. Ha növényünket kiültetjük, akkor ajánlatos külön ültető gödröt készíteni számára megfelelő közegkeverékkel. Ősszel, még az első fagyok előtt, ha a talaj hőmérséklete már 12-13°C körüli, akkor növényünket óvatosan ássuk ki, és tegyük árnyékos, szellős, fedett helyre, ahol a levelek, illetve gyökerek le tudnak száradni. Ez a hőmérséklettől függően 2-3 hetet is igénybe vehet. Ezután tegyük árnyékos helyre a gumókat, ahol a nyugalmi időszakhoz megfelelő hőmérsékletet tudjuk tartani. Túlságosan magas hőmérséklet (30°C), illetve túlzott nitrogénellátás hatására azonban a levelek színezettsége kevésbé lesz kifejezett, inkább a zöldes árnyalat lesz a jellemző. Minél nagyobb a gumó, a növény annál több, és nagyobb levelet fog hozni. A növény a vegetációs időszakban sarjgumókat is nevel, így ezek leválasztásával szaporítható. Speciális módszer a gumók központi rügyének ’bevakítása’. A központi rügyből nagyobb, de kevesebb levél fejlődik, és a virág is innen tör elő. A mellékrügyekből több, de kisebb levél fejlődik. Mivel ezt a növényt főleg levéldísznövényként értékesítik - ahogy az elefántfülek többségét -, így bevett szokás egyes termesztőknél ez a ’bevakításos’ módszer. 

Caladium fajtákat főleg Florida és Thaiföld térségében termesztenek, és nemesítenek. Idehaza sajnos kevésbé elterjedt, de időnként találkozhatunk egyes fajtáival.

Levélkaktuszok

A cím hallatára bizonyosan többek fejében megjelent a kép: lapos levelű kaktusz, hatalmas, vörös virágokkal. Nos, ez egy Epiphyllum ackermannii hibrid. A leginkább elterjedt levélkaktusz, már nagymamáinknál is ezek virítottak. Igazából én is mamámnál találkoztam vele először. A levélkaktuszok elnevezés körébe azonban sok más nemzetség is tartozik. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők: Epiphyllum (a hagyományos levélkaktusz), Hatiora, Hylocereus (ide tartozik a sárkánygyümölcs is), Rhipsalis (botkaktuszok), Rhipsalidopsis (húsvéti kaktuszok), Schlumbergera (karácsonyi kaktuszok), Selenicereus (ide tartozik az éjkirálynő kaktusz is).

Mivel a vörös Epiphyllum ackermannii virágzásáról rendszeresen lekéstem, így ezt a rózsaszínt mutatom meg

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amit a többség leveleknek gondol, azok a vízraktározásra módosult szárak (pontosabban szártagok). A valódi levelek módosultak, és kis sertékké, vagy tüskékké alakultak, bizonyos esetekben pedig hiányoznak a növényről. A levélkaktuszok Közép-és Dél-Amerikában őshonosak, de azóta már sokfelé elterjedtek, leginkább a gyümölcsükért termesztettek (ilyen a jól ismert trópusi növény, a sárkánygyümölcs is).
Gondozásuknál nagyon lényeges szempont a megfelelő talaj. Nem árt tudni, hogy epifita növényekről van szó. Ez azt takarja, hogy a növények a fák lombkoronájában élnek, azok ágvilláiban, kérgén telepednek meg. Esetleg a talajból nőnek a fákra. Ismertebb epifita növények az orchideák, broméliák többsége, különféle páfrányok, néhány kontyvirágféle. A lényeg, hogy a hagyományostól eltérően ezeknek a növényeknek levegős, kéreg alapú talajkeverékre van szükségük. Az évek során kialakult a saját közegkeverékem. Igazából ahány ember, annyiféle közegkeverék létezik, mindenki a sajátjára esküszik. Ebből következik, hogy ezek a növények igencsak tágtűrésűek talaj szempontjából is. Az enyém a következőkből áll: 40% vörösfenyőkéreg, 30% jó minőségű tőzeg alapú virágföld (erről később még írok részletesebben a talajkeverékes témájú bejegyzésben), 10% kemény falomb (tölgy vagy bükk a legjobb), 10% granulált baromfitrágya, 10% kertészeti perlit. Most nézzük, hogy miért is választottam ezeket az összetevőket. A vörösfenyőkéreg hosszú távon tartós marad, nem enged gyantát, mint a legtöbb fenyőkéreg, és megfelelően levegős közeget biztosít, ez az alapja a keveréknek. A tőzeg alapú virágföld biztosítja a pufferközeget, itt raktározódik a tápanyagok egy része, vízmegtartó képessége is jelentős. A falomb szintén a levegősséget biztosítja, a lassú lebomlásnak köszönhetően fokozatosan szabadulnak fel belőle tápanyagok, illetve cser-és huminsavak, amitől kissé savanyú kémhatású lesz a talajkeverék. A granulált baromfitrágya már nem perzseli meg a gyökereket. A szarvasmarhatrágyával szemben magasabb foszfortartalma elősegíti a gyökérfejlődést, és virágképződést. A kertészeti perlit pedig szintén a levegősséget biztosítja, jó a vízmegtartó képessége, valamint pufferközeg gyanánt se utolsó.

Epiphyllum 'Golden Fleece'

Az általam használt közeg előnye, hogy a gyökerek nem fulladnak be, nem maradnak sokáig vizesek, akár több évig is megfelelőek a növényeknek, nem szükséges átültetni őket másik talajba, esetleg csak nagyobb cserépbe, és a közeget pótoljuk. Az esetleges sófelhalmozódást meg tudjuk oldani könnyen egy bőségesebb öntözéssel, esetleg áztatással, hiszen így a sók kimoshatóak. A sófelhalmozódásra ugyanis érzékenyek az epifita növények. Ez a levegős közeg különösen télen jön jól, amikor egy rosszkor időzített öntözés könnyen végzetes lehet egy tömör közegben. Az ilyen kéreg alapú közegben kisebb az esély a rothadásra. A téli időszak mellett nyáron is fennáll ez a veszély, amire kevesebben gondolnak. A nagy nyári forróságban a gyökerek már nem képesek ellátni feladatukat, nem vesznek fel vizet, mivel a növény lezárja a gázcserenyílásait, hogy ne párologtasson. Ha ilyenkor tömörebb, vizes a talaj, akkor a gyökerek könnyen megfőnek. Gondoljunk csak vissza az idei nyárra, és a hőségriadókra. Sajnos úgy tűnik, hogy ez lesz a jellemző a nyarakra. Ebben az esetben pedig a levegős közeg életmentő, amiben a gyökér a legnagyobb melegekben szárazon marad. Mint minden dolognak, ennek a talajkeveréknek is vannak hátrányai. Gyakrabban kell öntözni elsősorban. Nyáron akár naponta kétszer (késő délután, és kora reggel), de az áztatással tartósabban átnedvesedik a talajkeverék. Fél órás áztatás elegendő, de ne legyen túl gyakori, inkább a felülről történő öntözés legyen túlsúlyban. A hőmérséklet csökkenésével fokozatosan csökkentsük az öntözések számát, arra azonban ügyeljünk, hogy az egész gyökérzóna nedvesedjen át. Télen ritkán kell öntözni, gyakran elég csak havonta egy kis löttyintés. Ha bizonytalanok vagyunk, tapogassuk meg a növényünk szártagját. Ha kemény, szinte roppan, a felülete feszes, akkor nem szükséges öntözni. Ha kezd puhulni, ráncosodni, érezhetően vékonyodni, akkor bizony öntözni kell. Ha elegendő vizet kapott, rövidesen visszahízik a szártag. A téli időszakban kissé szárazabban kell tartani, nem baj, ha nem teljesen kemény a szártag, de ne hagyjuk nagyon lefogyni. Ezzel elkerüljük az esetleges gyökérrothadást, valamint a bimbóképzésre nézve is előnyös ez a tartásmód.

 Ja igen, felülről történő öntözés. Az ilyen talajkeverék nem igazán fog teljesen átnedvesedni, ha cserépalátétbe öntünk vizet, és ebbe állítjuk a növényt. Mindenképp felülről kell öntözni. Ezek a növények egyébként is jobban szeretnek lógni, cserépalátét nélkül, hagy szellőzzön a fenekük. Ez alól kivétel néhány felálló habitusú levélkaktusz, mint például az Epiphyllum oxypetalum.

Ha már az öntözésnél tartunk, megemlíteném, hogy lehetőleg esővizet használjunk erre a célra, már csak az említett sófelhalmozódás elkerülése miatt is. Plusz ez a víz lágy, semleges kémhatású, legalábbis a szennyezett levegőjű városoktól távol. A használt akváriumvíz is tökéletes. A hőmérsékletre is figyeljünk, a növény környezetével megegyező hőmérsékletű vízzel öntözzünk.
A tápanyag-utánpótlásról is ejtenék néhány szót. A levegős talajkeverék esetében alkalmazzuk a "többször, kisebb töménység" módszerét. Én hetente tápoztam a növényeket, többnyire 3-4 ezrelékes töménységben. A tavaszi időszakban (március vége, április eleje) használhatunk nitrogéntúlsúlyos tápokat, majd május elejétől áttérhetünk általános tápozásra (az ilyen műtrágyákban közel egyenlő arányban található meg a nitrogén, foszfor és a kálium). Ilyenkor már megjelennek a növényeken a bimbók. Az ilyen növényeknek inkább kálium-foszfor túlsúlyos tápot adjunk, hogy minél szebb, és nagyobb virágok fejlődjenek. Az elvirágzás után térjünk át a többinél is használatos általános tápozásra. Szeptember végétől lassan fejezzük be a tápozást, télen nem szükséges, ilyenkor pihenjen csak a növény. Az őszi utolsó pár alkalommal kaphatnak kálium-foszfor túlsúlyos tápot, ezzel elősegítjük a téli bimbóképzést, valamint lelassítjuk a növény fejlődését, elősegítjük a szövetek beérését.
Nézzük a fényigényt, hiszen nem mindegy, hova rakjuk növényeinket. Az első, és legfontosabb, hogy a csigák ne érjék el. Komoly károkat tudnak okozni, nagyon szeretik a zsenge, ropogós szártagokat. Egyik alkalommal véletlenül a kert talaján felejtettem pár cserép növényt. Másnap reggelre szép, kör alakú rágások voltak rajtuk, rendesen kicsipkézték a növényeket. Nekem meg főtt a fejem, hogy lehettem ilyen figyelmetlen. Ezek a nyomok évek múltán is figyelmeztetik az embert, hogy óvakodjon a csigáktól. Ha biztosítani tudjuk a csigamentes elhelyezést, akkor még arra figyeljünk, hogy ne érje közvetlen napfény a növényt, különösen a nyári időszakban. Noha sok fényt igényelnek, a közvetlen napfény megégetheti őket. Bizonyos fajok,fajták szépen vörösödnek (Rhipsalis ramulosa), ezzel jelzik a megfelelő fényerősséget, de a legtöbb levélkaktusz új hajtása is kissé vöröses kellő fényellátásnál. Télen törekedjünk a lehető legvilágosabb elhelyezésre.

Rhipsalis ramulosa

Használhatunk árnyékolásra raschel-hálót, de akaszthatjuk őket egy lombos fa árnyékába is. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a teraszunk fedésére használt átlátszó hullámlemez pont elég fényt enged át.
A teleltetéssel kapcsolatban még meg kell említeni, hogy lehetőleg 10-15 °C-ban legyenek. Ez azért szükséges, hogy lelassuljon a fejlődésük (télen alapvetően kevés a fény, melegben csak gyenge, megnyúlt hajtásokat hozna), valamint ez szükséges a megfelelő bimbóképzéshez.
Ha már megfelelően tudjuk gondozni a növényünket, rövidesen virágozni fog, és szép nagy teleppé fejlődik. A sok szem csodálkozva nézi a növényt, és minden bizonnyal elhangzik majd, hogy "jajde szép, nincs belőle felesleg?". Nos, nézzük a szaporítást, hogy másokat is meg tudjunk ajándékozni a saját növényünk egy darabjával. Erre is sok módszer létezik, van, aki simán földbe ledugva szaporítja, találkoztam már olyannal, aki vízben. Én leírom a nálam leginkább bevált módszert. Gyökereztetőközegként kertészeti perlitet használok. Ezt átnedvesítem, de ne legyen túl vizes. 20-26 °C közötti hőmérsékleten jól gyökeresednek a levágott szártagok. A páratartalom magas legyen, lehetőleg 70-80% körüli. Az is elég lehet, ha a szártagokat csak a perlitre fektetjük, ekkor is meg fog gyökeresedni, de sekélyen a perlitbe is lehet nyomni ezeket. Egy szártagot akár több darabra is lehet vágni, meg fognak gyökeresedni. A gyökereztetni kívánt szártagokat hagyjuk 1-2 napig friss levegőn száradni, hogy a nyílt sebek bezáruljanak. Tüzes kedvű növénytartók el is égethetik a sebet. Inkább a páratartalom legyen magas, mint a perlit legyen túl nedves. Utóbbi esetben inkább elrothad a hajtás, mielőtt meggyökerezhetne. A gyökerezési idő fajta és hőmérsékletfüggő. Általában 2-4 héten belül meggyökeresednek, de extrém esetben akár 2 hónap is eltelhet, mire gyökeres lesz a szártag. A frissen talajba ültetett növényt pár napig még tartsuk magas párában, azután szoktathatjuk a kinti körülményekhez. Szobai tartásra nem kimondottan ajánlom ezeket a növényeket. Mi több, számomra nincs olyan, hogy szobanövényt. Minden növény jobban érzi magát kint, ha biztosítani tudjuk a megfelelő körülményeket. Egyik növény se a szobában jött létre.

Epiphyllum termése

 A szaporítás másik lehetősége a magvetés. Néha hoznak terméseket a növényünk, majd az érést követően (6-7 hónap is lehet, szintén növényfüggő) elvethetőek a magok. A csírázás 24-26 °C-on 2-3 hétig tart, a fejlődő magoncok magas páratartalmat igényelnek, valamint szűrt fényt. A vetés tőzegbe történjen, sekélyen kell takarni a magokat. A magoncok esetében viszont szinte biztosak lehetünk, hogy a virág eltér majd a szülőkétől. A magonc fajtól,fajtától függően 3-6 év múlva virágzik.
Azt nem árt tudni, hogy a karácsonyi-és húsvéti kaktuszok sikeres gondozása, virágoztatása némileg eltér az általánosan leírtakkal, ezeket egy másik bejegyzésben leírom.

Az általam leírt tartási, szaporítási útmutató, és talajkeverék csak iránymutató. Másnál más vált be, van, aki télen is öntözi rendszeresen a növényt, és virágzik is, vagy épp egyszerűen általános virágföldbe van ültetve, és évről-évre dugig van a növény virággal. Minden lakás, és minden kert más adottságokkal rendelkezik, a növény igényeit ehhez kell igazítani. Amit leírtam, az nem szentírás, de figyelembe veszi a növények igényeit, és kiküszöböli a legfőbb tartási hibákból eredő növénypusztulásokat, vagy az elmaradó virágzást. Használja mindenki belátása szerint az olvasottakat.

Colocasia nemzetség

Az elefántfülek csoportjából ezek a kedvenceim. Vannak közöttük kisebbek, és igazi nagy lapulevelek, amiket az elefántok is megirigyelhetnének. Rengeteg különböző színvariáció létezik, és kevésbé igényesek, mint az Alocasia-k. Az egyes fajokról, fajtákról itt találtok bővebb infókat, most pedig merüljünk el részletesebben a Colocasia-k világában.

Colocasia  Black Coral'

Kevés fajt (16 db) számláló nemzetség, azonban igen elterjedt, mivel a trópusokon régóta ismert néptáplálék. Jellemző ezekre a növényekre, hogy földalatti raktározó szervet, úgynevezett rizómát nevelnek. Ebben jellemzően keményítő formájában raktároznak tápanyagokat. Magas keményítőtartalma miatt a trópusokon étkezési célból termesztik a Colocasia esculenta fajt és ennek különböző fajtáit. A nemzetség összes tagjára jellemző, és egyik fontos elkülönítési bélyeg az, hogy a levéllemez két felső lebenye nem a levéllemez, és a levélnyél találkozásáig tart, hanem egy szélesebb V alakú levéllemez határolja az ereket. A levéllemez felületét kevés kivételtől eltekintve (pl. Colocasia esculenta ’Diamond Head’) apró szőrök borítják, amelyek biztosítják a vízlepergetést. Ennek köszönhetően a levél mindig száraz, és szennyeződésektől mentes, hiszen a leguruló vízcseppek magukkal sodorják a különféle szennyeződéseket. Ez az ún. lótusz-effektus. 

A megnevezésből kitalálható, hogy ezt legelőször a lótuszok esetében figyelték meg, és írták le. Ezek a szőrök egyes fajták esetében a fiatal leveleken különös csillogást mutatnak ráeső fényben. Ez fiatalabb korban segíthet elkülöníteni pl. a C. antiquorum var. illustris fajtát a C. esculenta ’Coal Miner’ fajtától. Előbbi fajta esetében ez a csillogás mérsékelt, vagy teljesen hiányzik. 

C. esculenta 'Mojito' és C. antiquorum var. illustris

Ahogy idősödik a levél, úgy ezek a szőrök is elöregednek, egyre kevésbé tudják megtartani szerepüket. A levéllemez többnyire kiszélesedő nyíl alakú, azonban vannak kissé nyújtott, illetve ovális, szinte teljesen kör alakú levéllemezzel rendelkező növények is (pl. Colocasia heterochroma).  A levéllemez alapszíne többnyire a zöld valamilyen árnyalata, de bizonyos fajták esetében lilás (C. esculenta ’Black Ripple’), sötét bordó, szinte már fekete (C. esculenta ’Black Coral’), narancsos-barnás (C. esculenta ’Pineapple Princess’) illetve ezek valamilyen kombinációja, átmenete. Sok fajta levélszíne fokozatosan változik. Például a Colocasia esculenta ’Black Magic’ fajta fiatal levelei zöldek, majd később egészen besötétednek, lilás, szinte már fekete színt felvéve. Többnyire valamilyen mintázat is megjelenik az egyes fajokon, fajtákon. Ezek lehetnek az erek mentél határolt csíkok (C. esculenta ’Nancy’s Revenge’), vagy épp az erek közötti területre kiterjedtek sávok (C. esculenta ’Black Beauty’). Előfordulnak a levélen bárhol előforduló különböző nagyságú foltok, csíkok (C. esculenta ’Limeade’). Gyakran megjelenik egy sötétebb folt a levéllemez és a levélnyél találkozásánál. A levélfonák színe lehet zöld, vagy éppen lilás árnyalatú, de tükrözheti a levéllemez felületi mintáját is. A levélnyél lehet egyszínű zöld, de a vörös különböző árnyalatait is magába foglalhatja. A világos piros, szinte rózsaszíntől egészen a sötét bordó, szinte fekete színig. Azonban a levélnyél lehet mintázott is, pl. a Colocasia esculenta ’Mojito’ esetében függőleges csíkozású. Ahogy látható, nagyon változatos fajtákkal rendelkezik ez a nemzetség, és folyamatosan bővül ezek száma. A méretbeli különbségek is lényegesek. Míg a Colocasia fallax alig nő 40-45 cm magasra, addig a Leucocasia gigantea (Colocasia gigantea) 'Thailand Giant' megnőhet 320-350 cm magasra is.

Colocasia virág

Virágjuk eltér az Alocasia nemzetségétől. A spadix itt is fehéres-sárgás színű, azonban a spatha jelentősen megnyúlt, kívül belül kénsárga színű. A spadix körül szétnyílik a spatha, azonban ezután összecsavarodva magasra nyúlik. Bizonyos sötétebb levelű fajták esetében megfigyelhető, hogy a gyökerek is sötétebb, vöröses színűek (pl. C. esculenta ’Black Ripple’).
Közvetlen napfény szempontjából az egyik leginkább tűrő képes nemzetség, a sötét levelű fajták többsége igazi szépségüket csak több órás közvetlen napsütés hatására mutatják meg. 

C. esculenta 'Elepaio'

Más fajták azonban jobban kedvelik a szűrt fényt, rosszul tolerálják a sok közvetlen napsütést (pl. Gigante-sorozat tagjai).  Kevés faj viszont kimondottan az árnyékos, félárnyékos fekvés igénylik (pl. C. heterochroma). Elviselik a középkötött talajokat is, de jobban megfelel a laza, szerves anyagban gazdag, semleges, vagy enyhén savanyú (6-7 pH) talaj. Vegetációs időszakban lényeges szempont a jó vízellátás. Talaja folyamatosan legyen nyirkos. Erre különösen akkor kell figyelni, ha növényünket több óra közvetlen napsütés éri. Jól viseli azt is, ha folyamatosan vízben áll a növény gyökérzónája. Ez arra vezethető vissza, hogy eredeti élőhelyén meghódította a mocsaras, sekély vízborítással rendelkező területeket. Sőt, igazán ezeket a területeket kedveli, hiszen a vízellátása folyamatos, és magas szervesanyag-tartalmúak a talajok. Kedvezőtlen vízellátás hatására a levelek megkókadna, kissé összezáródnak, az új levelek széle megéghet, beszáradhat. A növény azonban nem szenved maradandó károsodást. A Colocasia tartók körében gyakran felmerül a kérdés, hogy vízbe merítve, vagy éppen a talajba ültetve érdemes-e tartani ezeket a növényeket?

Ezzel kapcsolatban Brian Williams (neves kontyvirággyűjtő, Colocasia nemesítő, de forgalmazza is ezeket a növényeket) végzett kísérletet. 3 csoport volt, az egyiket cserepestől teljesen vízbe merítette, a másikat teljesen víz felett tartotta, árasztásos öntözést kapott, míg a harmadik csoportot gyakori ködpermettel öntözte, de időnként árasztásos öntözést is kaptak. Az eredményekből az derült ki, hogy vízbe merítve a növények kisebb méretűek lesznek, viszont több sarjat nevelnek, és dúsabb gyökérzettel rendelkeznek. Víz felett nevelve a növények nagyobb méretűek lesznek, kevesebb sarjat nevelnek, és a gyökérzet se lesz olyan dús. A ködpermetes csoport az előzőhöz hasonló eredményt hozta, viszont a kisebb fajok (C. fallax, C. affinis var. jenningsii, C. heterochroma) lényegesen több sarjat hoztak. 

Az alacsony páratartalmat lényegesen jobban tolerálják, mint pl. az Alocasia nemzetség tagjai. Hőmérsékletigényük azonban magas. Optimális a 25-30°C közötti tartomány. Ekkor megfelelő víz-és tápanyag ellátás mellett 8-10 naponként képesek új levelet hozni. Fontos megemlíteni, hogy amíg az új levél teljesen ki nem fejlődik (jellemzően 10-15 nap), addig különösen érzékeny a vízhiányra. Ha ez bekövetkezik, akkor az új levelek szélétől kezdődően komoly száradás lép fel. Kielégítő fejlődésükhöz szükséges minimum hőmérséklet 19-20°C. Ez alatt fejlődésük lelassul, fotoszintetikus aktivitásuk csökken, a növény energiáit a fejlődés helyett lassan gumónevelésre, raktározásra fordítja. 13-15°C alatt fejlődésük nagyon lelassul, és képesek hónapokig nyugalomban maradni. Fagytűrésüket tekintve bizonyos fajták gyengén tűrik a fagyot, de a fajták nagy többsége túléli a -10 – 12°C-os fagyot is. Kivételes fajták esetében (C. esculenta ’Pink China’) a -18-20°C-os fagyot is képesek túlélni a növények. Fagytűrésük tekintetében érdekesség, hogy a nagyobb, fejlett gumók többnyire kevésbé bírják jól a kemény fagyokat, mint a kisebb méretű gumók.  Ha tehát egy telepet kint teleltetünk fűtetlen takarás alatt, akkor jó eséllyel a nagyobb anyanövények gumói elpusztulnak, de a sarjnövények tavasszal kihajtanak, ha a tél nem volt túl hideg (nem szólva az egyéb körülményekről, amelyeket az általános résznél már kifejtettem). Ennek oka valószínűleg az, hogy télire a nagyobb növények még nem vonultak mélynyugalomba, magasabb a víztartalmuk, gyökereik, leveleik vannak, amelyek sebezhetőbbé, érzékenyebbé teszik ezeket a növényeket. A sarjgumók viszont tavaszig mélynyugalomban maradnak, kisebb nedvességtartalmúak a szöveteik, és így ellenállóbbak a faggyal szemben is.

Nevelhetőek cserépben, dézsában, akár félig vízbe süllyesztve, de szabadföldbe ültetve is. Utóbbi esetben fejlődésük gyors, hatalmas, változatos leveleikkel elkápráztatják az embert. Arra azonban ügyelni kell, hogy túl korai kiültetésük esetében a növények lassan fejlődnek, gyakran a májusi kiültetés ellenére is csak július hónap elejére hoznak a fajra, fajtára jellemző méretű leveleket. Ez persze függ a környezeti tényezőktől, a növény fejlettségétől is. Azért, hogy növényeinkben gyönyörködhessünk, melegebb helyen kiültetésig cserépben tarthatjuk őket, így kiültetve már erősebb, nagyobb méretű növényekkel rendelkezünk. Ha az ültető gödrökbe jól érett marhatrágyát, vagy marhatrágya granulátumot keverünk, azt meghálálják, fejlődésük erőteljesebb lesz. Ne feledkezzünk meg a rendszeres tápanyag-utánpótlásról sem, hiszen gyors növekedési erélyüket megfelelő tápanyagtartalom mellett tudjuk kihasználni. Szabadföldben további tápanyag-utánpótlás nem feltétlenül szükséges, de cserépben nevelve hetente-kéthetente kaphatnak nitrogéntúlsúlyos tápoldatos öntözést egészen őszig. Ősszel növényeink sokáig kint maradhatnak, így a hűvösebb idő hatására fejlődésük lelassul, és felkészülnek a nyugalmi időszakra, gumót nevelnek. Ebben az időszakban lehetőleg térjünk át kálium-foszfor túlsúlyos tápozásra, ezzel is elősegítve a növény gumónevelését. Ekkor csökkentsük az öntözést is. 

Colocasia-k telelésre felkészítve

Az első fagyok előtt azonban ajánlatos kiásni növényeinket, majd levelüket 2-3 levéltől eltekintve 25-30 cm magasságban levágni. A növényeket így alig nyirkos, laza földbe tehetjük, majd 13-15°C közötti hőmérsékleten teleltethetjük növényeinket. Én személy szerint tiszta, száraz tőzegbe rakom a növényeket, előtte a kerti föld nagy részét lerázom a gyökerekről, majd beültetés után kapnak egy kevés vizet. Télen nem, vagy csak nagyon ritkán szükséges öntözni a növényeket. Ilyen teleltetés mellett jó esetben is csak 1-2 levelet hoznak, viszont gyökérfejlődésük teljesen nem áll le. A legoptimálisabb hőmérséklet 24-28°C között van, és sok fény szükséges nekik ilyenkor, hiszen intenzíven fejlődnek. Akár pótmegvilágítást is alkalmazhatunk, ha van rá lehetőségünk. Ilyen körülmények között bátrabban lehet öntözni, de nem árt kicsit szárazabban tartani, mint a nyári időszakban. Ha rendelkezünk fűtött üvegházzal, vagy fóliával, akkor a növények jobban fejlődnek, színesednek, zömökebbek lesznek. Egy másik variáció, hogy a növényeket teljesen gumóra visszaszárítjuk, ekkor sötétben is teleltethetőek 10-15°C-on. Ha levelesen teleltetjük őket, akkor a lehető legtöbb fényre van szükség. Kevés fény esetén a növény megnyúlik, gyenge, erőtlen lesz, és sajnos tavaszra annyira legyengülhet, hogy már nem lehet megmenteni. Ha minden jól ment, akkor tavasszal melegebb helyre téve őket fejlődésük kezdetben lassú lesz, azonban később felgyorsulnak, akár hetente képesek új levelet hozni. Sok fényre van szükségük már ekkor is. Mérsékelt öntözésüket el lehet kezdeni, és a növény fejlődésével, a hőmérséklettel arányosan lehet növelni a vízmennyiséget, és el lehet kezdeni a tápozást. Ha a növényeket szárazon, gumó formájában teleltettük, akkor elő kell hajtatni a gumókat. Ez hőmérséklettől függően 1-1,5 hónapot, vagy még több időt vehet igénybe. Ilyenkor a gumót rakjuk laza, száraz földbe, a tetejét kissé nedvesítsük meg, fedjük le a cserepet fóliával, hogy tartsa a párát, és tegyük meleg (22-25°C) helyre. Időnként a föld tetejét nedvesítsük újra. Ha a gumó kihajtott, és már hozza a 2.-3. levelét, akkor el lehet kezdeni bátrabban öntözni, mert ekkor már megfelelő gyökérzettel rendelkezik.

Szaporodásuk tekintetében két csoportot különíthetünk el. Az egyik csoport tagjai rögtön az anyagumó mellett sarjgumókat nevelnek, és idővel sűrűn telepet képeznek (pl. Colocasia esculenta). A másik csoport tagjai (pl. C. esculenta ’Coal Miner’) hosszú hajtásokat nevelnek a föld felszínén, amelyen nóduszok (3-7 db) találhatóak. Ezek hasonlatosak a szamóca indáihoz. 

A nóduszoknál (a hajtáson itt találhatóak a rügyek, amelyekből később levél és gyökér fejlődhet) legyökerezik a talajba a hajtás, és a hajtás vége bunkószerűen megvastagszik, közben itt is gyökeret ereszt, és elkezdi kinevelni a leveleket, új sarjnövénnyé fejlődve. Később a köztes, legyökerezett nóduszok is leveles hajtást fejlesztenek, és szintén sarjnövényekké fejlődnek. 2-3 leveles korban ezek a sarjnövények leválaszthatóak az anyanövényről. Ha nem akarjuk megvárni a sarjnövények kifejlődését, akkor a hajtást levágva, nóduszonként feldarabolva, párás, meleg helyen is kifejlődnek a sarjnövények.

Ezek a növények maggal is szaporíthatóak, azonban ezt a szaporítási módot főleg a nemesítés során használják, beporzása körülményes.
A legtöbb esetben a fajták előállításához használt faj a Colocasia esculenta, illetve különféle alfajai, változatai. Utóbbi időben a Leucocasia gigantea (Colocasia gigantea) faj is számos fajtával bővült. Ilyen például a sötét levelekkel rendelkező Colocasia ’Noble Gigante’. Hazánkban a Colocasia esculenta faj már évek óta ismert, azonban egyre jobban kezdenek elterjedni különböző fajtái is.