Néhány hasznos összefüggés a növény és környezete között

A növény gondozása során gyakran felmerülnek kérdések az öntözés gyakoriságát illetően, valamint hogy milyen talajba ültessék, mennyi fényt kapjon, milyen hőmérsékleten legyen stb. Ezekre sajnos nincs egységes válasz, mivel a növény igényei a környezeti adottságokhoz igazodnak. Ezért se értem az olyan felelőtlen válaszokat, hogy egy növényt kéthetente kell öntözni. Mondja ezt a segítő szándékú ember anélkül, hogy tudná a pontos tartási hőmérsékletet, a talaj minőségét (esetleg a növény igényeit még ismeri is). Ez a két tényező legalább kell az öntözés meghatározásához, de nem, időtartamra biztos jó lesz az öntözés, mert neki otthon az vált be. Minden ház, minden lakás eltérő adottságokkal rendelkezik, és a növényeink gondozását ehhez kell igazítani. Ezzel az írással ehhez az eltérő gondozáshoz kívánok egy kis segítséget nyújtani minél általánosabban (a kisebb terjedelem miatt), de néhány példát is meg fogok említeni. Szükségesnek tartom néhány növényélettannal kapcsolatos fogalom említését is a továbbiakban, de nem kell megijedni, igyekszem azt érthető formában leírni, hogy ne kelljen rögtön a guglihoz nyúlni.

Fény
A növények életéhez nélkülözhetetlen forrás a fény. A biológiaórákról biztos ismerős, hogy a növények fotoszintetizálnak, és ezáltal készítenek fény és szén-dioxid felhasználásával (meg azért kell egy kis víz is) szén-hidrátokat, majd ezt átalakítva, módosítva felhasználják a saját szöveteik felépítéséhez. A fény mennyisége, és minősége (ez leginkább mesterséges megvilágítás esetében lényeges), a nappalok hossza azonban lényeges a növény szempontjából. Vannak fénykedvelő növények (30000 lux és efölött), közepesen fényigényes növények (10000-15000 lux) és árnyéktűrő növények (1000-5000 lux). Ennek megfelelően kell megválasztanunk a növény helyét, hiszen egy árnyéktűrő növényt nem tehetünk ki a tűző napra, mert égési sérüléseket szenved, egy fénykedvelő növény pedig árnyékban megnyúlik, legyengül, elpusztul. Ahhoz, hogy megfelelően megválasszuk a helyet, ismernünk kell a növényt, így utána tudunk nézni az igényeinek. Ha nem ismerjük, akkor ad némi támpontot a növény felépítése. A lágyabb szövetű, puhább levelű növények általában kevésbé kedvelik az erős fényt. Az olyan növények, amelyeken fehér foltok vannak (variegata jelzővel illetik az ilyen növényeket), tehát genetikailag klorofillhiányosak, szintén érzékenyebbek a közvetlen napsütésre. A klorofill ugyanis védő szerepet is betölt, megakadályozza, hogy a napsugárzás káros hatással legyen a növény szöveteire. A színesebb levelű növények ezzel szemben erősebb fényben fejlődnek jobban, és ilyenkor színesednek ki igazán (erre jó példák a különféle színes Colocasia fajták). Az erősebb fényt kedvelő növényekre jellemző a vastagabb, erősebb levél, akár a vízraktározó, pozsgás felépítés (a pozsgások egy része viszont nem viseli el a közvetlen napfényt). Ezek csak támpontok, van elég sok kivétel is, így mindenképp nézzünk utána a növényünk igényeinek. Vannak lakások nagy ablakokkal, amelyek világosak, és vannak lakások kisebb ablakokkal, amelyek sajnos sötétebbek. Azt azonban nem árt tudni, hogy minél messzebb helyezzük az ablaktól, fényforrástól a növényt, annyival kevesebb fényt kap. Az ablaktól 1 méterre már csak körülbelül a fénymennyiség 30-40%-a jut el a növényekhez. Ennek megfelelően igyekezzünk minél közelebb helyezni a növényeket az ablakhoz. Az árnyéktűrő növényeket esetleg távolabb, hogy ne szenvedjenek égési sérüléseket, vagy árnyékoljunk. A napfénykedvelő növények esetében is óvatosan kell eljárni, hiszen nem bírják mind közvetlenül a napfényt, illetve az erős napfénnyel szembeni ellenállóságot még számos tényező befolyásolja, amikről a továbbiakban lesz szó. Még egy fontos dolgot megemlítenék. A teleltetésből kikerült növényeket ne rakjuk ki közvetlenül a tűző napra, fokozatosan szoktassuk őket a kinti fényerősséghez, és fényigényüknek megfelelően helyezzük el kint a növényeket!
A fény minősége a mesterséges megvilágítás esetében igazán lényeges. Erről lesz még külön bejegyzés, de annyit azért megemlítek, hogy a 660 nm (vörös) és a 427 nm (kék) hullámhosszúságú fényt hasznosítják a növények fotoszintézis szempontjából.
A naponta megvilágított órák száma néhány növény esetében igen lényeges virágzás szempontjából. Kimondottan rövidnappalos növények például a húsvéti kaktuszok, mikulásvirág, krizantém. Ezeknél a napi 12 óra alatt megvilágítás váltja ki a virágzást. Hosszúnappalos növények közé tartozik az egynyári növények többsége, ezeknél a napi 12 óránál több megvilágítottság váltja ki a virágzást. A legtöbb növény viszont nappalközömbös, tehát a virágzásra nincs közvetlen hatással a megvilágított órák száma.
Még annyit fontosnak tartok, hogy a növények fotoszintetikus aktivitás szempontjából három fő csoportba sorolhatóak. C3, C4 és CAM csoportokba. A legtöbb növény a C3-as csoportba tartozik, míg a C4-es csoportba már kevesebb, viszont ezek a növények lényegesen jobban hasznosítják a levegő szén-dioxid tartalmát. Több szén-dioxidot képesek megkötni, nagyobb a fotoszintetikus produktumuk (végső soron nagyobb zöld tömeget képesek előállítani), valamint magasabb hőmérsékleten (30-40°C) a C3-as csoporttal szemben nő a szén-dioxid felvétel. A legtöbb fű-és sásféle tartozik ide, gazdasági szempontból fontos pl. a kukorica. Ami számunkra érdekesebb, az a CAM szén-dioxid fixálású csoport. Ide tartoznak például a broméliák, orchideák, liliomok, a pozsgások jelentős része. Az ilyen típusú növények erősebb megvilágításban bezárják sztómáikat (gázcserenyílások), így beszüntetik a gázcsere miatti párologtatást is. Ezzel pedig megszűnik a növény vízfelvétele is. A fényerő csökkenésével kinyílnak a sztómák, és éjjelre aktív gázcsere veszi kezdetét, valamint megindul a párologtatás, ezzel egyidejűleg pedig a vízfelvétel is, amelynek maximuma a kora reggeli órákban van, amikor kezd feljönni a nap. Ha már szóba jött a víz, folytassuk is ezzel.

Víz
Ahogy a fényigény, úgy a növények vízigénye is eltérő. Vannak olyan növények, amelyek egész életüket víz alatt töltik, míg mások kénytelenek beérni azzal, hogy pár évente kapnak csak némi vizet. A növények felépítésében megkülönböztetünk lágyszárú, illetve fásszárú növényeket. Utóbbiaknál szilárdító szövetek tartják a növényt, míg a lágyszárúak esetében részben a növényi szövetekben található víz biztosítja a növény tartását. A vízi-és mocsári növények esetében szinte csak a víz biztosítja ezt a stabilitást. A sejtekben uralkodó nyomást turgornyomásnak nevezzük. Ezt a növény a megfelelő vízellátottság esetén képes fenntartani, viszont hiányos vízellátás esetén csökken a turgor a sejtekben, azok nem telnek ki teljesen, és végső soron a növény egyes részei, súlyos esetben az egész növény lekonyul. Ez tipikus jele a vízhiánynak. Gondolom megjelent a kép a fejetekben, a csontszáraz föld, benne a konyuló növény. Nos vízhiány nem csak akkor léphet fel, ha egyszerűen száraz a föld. A túlságosan alacsony páratartalom miatt is kialakulhat ez. Ebben az esetben a növény több vizet párologtat, mint amit a gyökereivel fel tud szívni, így a növényben vízhiány lép fel, csökken a turgor, és ismerős kép fogad. Egy másik lehetőség, ha túlöntöztük a növényt, vagy túlságosan levegőtlen, tömör a talaja. Ebben az esetben a növény gyökerei károsodtak, nem tudnak vizet felvenni, és végső soron itt is a párologtatás miatt lép fel a vízhiány. Nagyon hasonló jelenség fordulhat elő télen, amikor a talaj még fagyott, így nem felvehető a víz, de a növény már kiolvadt, és párologtat, megindult benne a folyadékáramlás. Ilyen esetben lehetőleg meg kell akadályozni, hogy a növény túlságosan felmelegedjen.
Az is problémás helyzet, amikor túl magas a sókoncentráció a talajban. Ehhez egy kicsit kanyarodjunk el a növény gyökerének felépítéséhez. A növények többsége a gyökereken fejlődő gyökérszőrökön keresztül veszi fel a vizet. Vannak kivételek, pl. a mikorrhiza gombakapcsolat fenyők esetében, vagy a vízinövények, amelyek a levelükön keresztül is vesznek fel vizet. Mellesleg a növények a sztómákon keresztül is képesek felvenni vizet a levegő páratartalmából. Viszont kanyarodjunk vissza a gyökérszőrökhöz. A vízfelvétel mellett a vízben oldott ionos formájú tápelemek felvétele is ezeken keresztül történik. A gyökérszőrök felszíne egyfajta féligáteresztő (szemipermeábilis) hártya, amelyen a víz és az apró ionos elemek átjutnak, viszont a vízben lévő nagyobb anyagok nem.

Féligáteresztő hártya

A víz átjutását a diffúz folyamatok alakítják. Ennek lényege, hogy a kisebb koncentrációjú anyagból a víz a nagyobb koncentrációjú anyagba mozog, végső soron a kiegyenlítődésig. Mivel a növény párologtat, a gyökérszőrön belül megnő a koncentráció, és ide áramlik a víz a talajoldatból. Az ionok aktív energiabefektetéssel jutnak a növénybe. A növényben a vízmozgás a sztómák nyitottságától függ. Úgy képzeljük el a növényt, mint egy hosszú kapilláriscsövet, aminek az alja a gyökér, a teteje a sztóma. Ha a sztóma nyitott, akkor párolog a benne lévő víz (már ha nem 100% a páratartalom), és ennek hatására a folyadék felfelé mozog. A gyökénél ezért vákuum jön létre, és beáramlik a víz. Bezárt sztóma esetében a folyadékáramlás megszűnik. Itt visszautalnék a CAM típusú növényekre, amiknél nem mindegy, hogy mikor öntözünk, és tápoldatozunk. A növény lombtrágyaként, főleg kelátos formában is tud felvenni tápelemeket, de ez már más téma. A féligáteresztő hártya viszont kétélű fegyver. Előfordulhat az is, hogy a talajoldat túl tömény, és a gyökérszőrökön keresztül a víz a talajoldatba vándorol, ezáltal vízhiány lép fel a növényben. Ezt előidézheti a túlságosan tömény tápoldat használata, vagy a sók felhalmozódása.
Kicsit lélegezzünk fel, a bonyolultabb részén túl vagyunk a vizes témának. A víznél az előzőekből okulva lényeges az ionkoncentráció, amelyet EC-mérő készülékkel tudunk mérni. Ez a víz vezetőképességét méri, amely szoros összefüggésben van az ionkoncentrációval. A növények eltérő ionkoncentrációjú vizet viselnek el, némelyek csak a lágy vizet ( pl. orchideák jelentős része), másik a keményebb, magasabb sókoncentrációjú vizet is elviselik (pl. kaktuszok, fűfélék jelentős része). A víz hőmérséklete is fontos, lehetőleg a növény környezetével megegyező hőmérsékletű vízzel öntözzünk. A víz hőmérséklete mellett a növény hőmérséklete is fontos, valamint a talaj szerkezete. Hiába van 25°C-on a növény, egy levegősebb, lazább talajban gyakrabban kell öntözni, mint egy tömörebb talajban. A páratartalom is befolyásolja az öntözést, mert alacsonyabb páratartalom mellett megnő a vízfelvétel, valamint nagyobb fényellátás esetén is. Nagyon fontos tényező az öntözővíz, és a talaj kémhatása is. Nézzük is ezt a témát.

Kémhatás
Kémhatás szempontjából is vannak eltérő igényű növények. Némelyik különböző mértékben savanyú talajt (5-7 pH) igényel, ezek a Rhododendron-ok többsége, citrusok, és a sok trópusi növény. A legtöbb növény megelégszik semleges közeli tartománnyal (6,5-7,5 pH), míg a növények egy része a lúgos kémhatású (7-7,5 pH körüli) talajokat kedveli. Utóbbiak közé tartoznak az Asparagus, Sanseveria nemzetség tagjai. A kémhatásra nem csak a talaj esetében kell figyelni, de az öntözővíz esetében is, tehát az is semleges, vagy közel azonos kémhatású legyen. Mindamellett az öntözővíz sótartalma is lényeges. Savanyúbb talaj esetében lehetőleg lágy vízzel öntözzünk, de lúgosabb talaj esetében használhatunk keményebb vizet is. Egy kimondottan savanyú talajt igénylő citrus pl tápanyaghiányos tüneteket fog mutatni, ha rendszeresen kemény, lúgos vízzel öntözzük. A savanyú talaj egy ideig képes pufferelni a magas sókoncentrációt, de idővel felhalmozódnak a sók, és lúgos irányba tolódik el a kémhatás. Ez azért lényeges, mert eltérő kémhatás esetén eltérő a felvehető tápelemek minősége, és mennyisége. Ha a növény nem az igényeinek megfelelő pH-jú talajba kerül, akkor nem tudja felvenni a számára szükséges tápanyagokat, így rövidesen hiánytünetek jelentkeznek.

Tápanyagok felvehetősége
A tápanyagok felvehetőségét a kémhatás mellett befolyásolja a talaj tömörsége is. Levegős, laza talajban a tápelemek olyan formában vannak jelen, amelyeket a növények képesek felvenni, azonban levegőtlen körülmények között olyan reduktív folyamatok indulnak be, amely hatására hiába van jelen a tápelem, nincs felvehető formában, vagy másik elemmel lekötődik. A felvehetőséget gátolhatják más ionok is, ezt ion-antagonizmusnak nevezzük. Ilyen pl. a kalcium-kálium, vas-mangán, foszfor-vas között fordulhat elő. Ezzel szemben egyes elemek elősegíthetik mások felvételét, ez az ion-szinergizmus: nitrogén-foszfor, magnézium-bór. A tápanyagok felvehetőségére tehát hatással van a kémhatás, a levegőzöttség, az ionok aránya, valamint a talaj vízháztartása, hiszen a növény csak a vízben oldott ionokat képes felvenni.

Hőmérséklet
Ez ismét egy lényeges tényező. A növény és környezetének hőmérséklete befolyásolja az élettani folyamatok jelentős részét, a hormonális változásokat, a fotoszintetikus aktivitást, a tápanyagok felvételét. Minden növénynek van egy hőoptimuma, amikor fejlődése kielégítő, és a legnagyobb a fotoszintézis mértéke. Az ez alatti hőmérséklet esetén a növény fejlődése lelassul, csökken a fotoszintézis, csökken a víz-és tápanyagfelvétel. Ennek megfelelően csökkenteni kell a vízmennyiséget, az öntözés gyakoriságát, valamint a tápozást is, de akár el is lehet teljesen hagyni. Ezt használjuk ki a teleltetés alkalmával. Télen ugyanis gyakran nem tudjuk a kellő fénymennyiséget biztosítani, ezért célszerű lelassítani a növény fejlődését tavaszig. Bizonyos esetekben az alacsonyabb hőmérséklet indukálja a virágzást (pl. Phalaenopsis orchideák), vagy pozitív hatással van a termésérésre (pl. citrusok), de a szövetek beérését is elősegíti. A minimális hőmérséklet jelentősen eltérhet növényenként. Némelyik növény már 10 fok alatt maradandóan károsodik, és elpusztul, más növények akár -30°C-ot is túlélnek károsodás nélkül. A túlságosan magas hőmérséklet hatására a sztómák bezárulnak, ezáltal csökken, majd megszűnik a folyadékáramlás, így a víz-és tápanyagfelvétel, valamint csökken a fotoszintézis mértéke. Arra különösen ügyelni kell, hogy a gyökérzóna ne melegedjen túl, mert ilyenkor a gyökerek maradandóan károsodnak, és nem képesek tovább ellátni feladatukat. Túlságosan vizes talajban egyszerűen megfőnek a gyökerek.

Páratartalom
A legtöbb trópusi növény, különösen az epifiták magasabb (70-90%) páratartalmat igényelnek megfelelő fejlődésükhöz. A pozsgások jelentős része viszont vízraktározásra rendezkedett be, és elviselik az alacsony páratartalmat is. Felépítésük úgy alakult ki, hogy minél kisebb legyen a párologtató felület, a kaktuszok esetében például a levelek tövisekké módosultak. A levegő páratartalmáról már volt szó korábban is. Túlságosan alacsony szintje (légköri aszály) súlyos nedvességvesztéshez vezethet, míg túlságosan magas szintje esetén szinte teljesen megszűnik a folyadékáramlás a növényen belül. A gyökér nélküli növények esetében (zöld, leveles dugványok, gyökér nélküli orchidea) viszont szükség van a szinte 100%-os páratartalomra, hogy gyökerezésig ne szenvedjen súlyos vízhiányt a növényt. Persze ebben az esetben is szükséges szellőztetni. A páratartalmat csökkenteni tudjuk szellőztetéssel. Növelésre több lehetőség van. Tehetünk a növényünk cserepe alá nagyobb tálcákat, tálakat, amikbe kavicsokat, vagy agyaggolyót teszünk, és ezt feltöltjük vízzel. Így megnő a párologtató felület. Másik módszer, hogy nagyon finom ködpermetet juttatunk a növény közelébe. Nem arról beszélek, hogy spricceljük telibe a növényt, hanem minél finomabb porlasztással a növény környezetét párásítsuk. Jó megoldás az is, ha a növény környezetét locsoljuk fel. Kint a betont, vagy a füvet, vagy ahol elhelyeztük a növényt. Vannak még más módszerek is, most nem kívánom az összeset ismertetni, ennek igazából csak a leleményesség szab határt. Meg kell említeni, hogy a magasabb páratartalom csökkenti a napégés kockázatát, mivel a páradúsabb levegő jobban megtöri a napsugarakat, így azok szórtabban érintkeznek a növénnyel.

Légmozgás
A napégés kockázatát a légmozgás is csökkenti. A növény felületéről ugyanis a felmelegedő levegőt elszállítja, és helyére hűvösebb levegő érkezik. Egy példa erre: a Cattleya-k köztudottan fényigényes orchideák, ezért a kertben akár közvetlenül ki lehet őket tenni a napra (persze azért nem nyáron 40°C-ban, délben), ha van kellő légmozgás, de egy üvegházban már korábban égési sérüléseket szenved, ha nincs szellőztetés, vagy nincs ventilátor, ami mozgassa a levegőt. A légmozgás további előnye, hogy szén-dioxidban gazdagabb levegőt szállít a növény környezetében, ezzel biztosítva a folyamatos fotoszintézist. A légmozgás hatására megnő a növény párologtatása is, így intenzívebb lesz a víz-és tápanyagfelvétel, és ezek megfelelő ellátása esetén kiegyenlítettebb a fejlődés. Nyilván a légmozgásnak is van káros hatása, erős szélben megszakadoznak a levelek, ágak törhetnek, és hagy ne beszéljek a komolyabb szelek káros hatásairól.

Most már eléggé látszik, hogy az igencsak pontatlan kijelentés, hogy 2 hetente öntözd a növényed. Lazább talajban gyakrabban kell, napsütéses időben megint gyakrabban, hűvösebb időben ritkábban, magas páratartalom mellett megint ritkábban stb-stb. Szóval ez elég összetett dolog, elsőre talán bonyolultnak tűnik, de szép lassan végig kell gondolni, és megérti az ember, ráérez. Ezt az elméleti tudást mindenképpen ötvözni kell a gyakorlattal is. Figyeljük a növényt, jelzi nekünk, hogy mire van szüksége. Ha kókad, ne öntözzük meg rögtön, inkább vizsgáljuk meg, hogy mi a vízhiány oka. Egy felelőtlen öntözéssel lehet, hogy inkább ártunk, mint sem használnánk.