Xanthosoma nemzetség

Ez a Közép- és Dél-Amerika trópusi területein őshonos nemzetség 74 hivatalosan is elfogadott fajt foglal magában. Egyes fajait (pl. X. sagittifolium) étkezési célokra is termesztik, így mára már széles körben elterjedt a trópusi területeken. A fentebb példaként említett faj több országban veszélyes, invazív fajként van számon tartva. Észak-Amerika déli, mocsaras térségében különösen nagy gondot okoz e faj, hiszen fagytűrése kiemelkedő (-17°C), így eredeti elterjedési területétől északabbra is képes átvészelni a teleket.

Xanthosoma sagittifolium

Sok faj idővel törzset képez (pl. X. sagittifolium). A levelek többnyire egy színűek, de előfordulnak olyan fajok (X. acutum), fajták (X. atrovirens ’Albo Marginata’), amelyek levele mintás. A levelek alapszíne a zöld valamilyen árnyalata. Ez lehet egész világos (X. ’Lime Zinger’), de sötét, kissé kékes árnyalatú (X. violaceum). is. Az egyes fajokról, fajtákról itt találtok leírást.

Egy régebbi könyvben találtam illusztációkat a fajokhoz tartozó levélalakról

A levél alakja többnyire jellegzetes ’nyílhegy’. A levéllemez két alsó lebenye nem ér össze a levéllemez és a levélnyél találkozásánál, itt az ér szabadon fut egy kis részen. Az alsó lebenyek mérete, aránya, állása és a szabadon futó ér hossza segít meghatározni egy-egy fajt. Levélalakban kivételnek számít a Xanthosoma trilobum, melynek levéllemeze három külön részre tagolódik. További kivételek a Xanthosoma helleborifolium és a Xanthosoma wendlandii, melyek levéllemeze több – akár 13 -, különálló részre tagolódik.

Xanthosoma violaceum

A levélnyél színe a világoszöldtől változhat egészen a sötétlilás színig, amely folytatódik a levél erekben is a fonáki részen. A virágok jellemzően világos alapszínűek ennél a nemzetségnél is. A spatha színét a fehér és a sárga valamilyen árnyalata jellemzi, amely fajonként eltérő. Egyes esetekben vörös bemosódás is megjelenhet a spatha alsó részén (X. mexicanum). Ez a lepellevél túlnyúlik a spadix-on, amely színe szintén a fehér és a sárga különböző árnyalatait mutatja. A növények magassága 35-400 cm között változik fajtól és fajtától függően.

Másfél éves X. sagittifolium

A beporzás folyamata érdekes jelenség. A hím és nőivarú virágok eltérő időpontban funkcióképesek. Annyit meg kell említeni a virágzati tengely felépítéséről, hogy a legalsó részén helyezkednek el a nőivarú virágok, ezek felett steril hímvirágok, majd ezek felett a beporzásra képes hímvirágok találhatóak. A virág nyílásának első estéjén a spatha szétnyílik, ekkor fel is melegszik (40-42°C), illetve illatanyagot bocsájt ki, mellyel odacsalogatja a beporzó rovarokat. Ilyenkor a hímvirágok még nem funkcióképesek. Az odarepülő rovarok teste jó esetben egy másik Xanthosoma virágporával már be van borítva. A rovarok bemásznak a spatha által körülzárt termős virágokhoz, ahol a steril porzós virágok által kibocsájtott virágporral táplálkoznak, valamint itt is párzanak, miközben az idegen virágporral megtermékenyítik a termős virágokat. Következő este már a porzós virágok funkcióképesek, és a rajtuk átmászó rovarok testét most már a friss virágpor fedi be. A kiszabaduló rovar tovább repül a következő virágra. Egy növény egymás után több virágot hoz, pár naponta nyílik. Főleg a hímekre jellemző az, hogy több, egymást követő estén is megjelennek a különböző virágoknál, a nőstények ritkán látogatnak újra a párzás után egy másik virágot.  Ezzel a módszerrel elkerülhető az önporzás, erre ugyanis nem képes a növény. Eredeti élőhelyén ezek a rovarok a Cyclocephala nemzetség fajai közül kerülnek ki. Ilyen kapcsolat van például a Xanthosoma robustum és a Cyclopcephala nigerrima, illetve Cyclocephala sexpunctata fajok között. A virágképzéshez sok csapadék és magas páratartalom szükséges, így ez az esős évszakban válik aktuálissá a természetben.

X. sagittifolium virág

Környezeti igények szempontjából elviseli a teljesen árnyékos fekvést is, ám színei jobban érvényesülnek, ha kap pár óra közvetlen napsütést is a kora délelőtti, vagy a késő délutáni órákban. Ilyenkor azonban vízigénye fokozódik. Tapasztalataim szerint ilyen körülmények között gyorsabban is fejlődik, mivel környezete jobban felmelegszik. Ez a nemzetség is vízigényesnek mondható, a vegetációs időszak alatt talajuk ne száradjon ki. Páratartalom-igényük tekintetében az Alocasia és a Colocasia nemzetség közé helyezhetőek. 

Magasabb páratartalom esetén természetesen fejlődésük kiegyenlítettebb, és virágzást is ilyen környezetben várhatunk. Kedvelik a laza, középkötött, szerves anyagban gazdag talajokat. Tápanyagigényük a fentebb említett két nemzetségéhez hasonló, a vegetációs időszak nagy részében nitrogéntúlsúlyos tápozást igényelnek, majd a vegetációs időszak közeledtével a nitrogén arányát csökkentve térjünk át kálium-foszfortúlsúlyos tápozásra. Ezek a növények szintén gondozhatók edényben, de ha biztosítani tudjuk a megfelelő körülményeket, akkor szabadföldbe is kiültethetőek. Ebben az esetben érdemes megvárni azt az időpontot, amíg az éjjeli átlaghőmérséklet 14-15°C alá már nem süllyed tartósan. Ennél hidegebb körülmények között fejlődésük jelentősen lelassul. Őszi kiásása, és teleltetése a Colocasia nemzetségnél leírtak szerint történjen.

Kiásott X. violaceum

Ha szaporítani szeretnénk, akkor jó tudni, hogy hasonló sarjhajtásokat nevel, mint a Colocasia nemzetség. Annyi a különbség, hogy a Xanthosoma ezeket a hajtásokat általában lefelé, 45°-ban hozza. Ennek köszönhetően a sarjak későn bukkannak fel, gyakran az őszi kiásás alkalmával. Az ilyen hajtásokat letörhetjük, és melegben (24-28°C), magas páratartalom mellett pár hét múlva meggyökeresednek, és kifejlődnek a sarjak. Én általában nedves kertészti perlitre fektetem ezeket a hajtásokat, esetleg sekélyen takarom vele. Előfordul az is, hogy a sarjak közvetlenül az anyanövény mellett fejlődnek ki. Ez egy növényen belül is lehetséges, tehát például vannak közvetlenül sarjak a tő mellett, de van pár föld alatti hajtása is.